Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 8 rész

8 rész

Akkor nem lesz probléma.

— Mit kövessünk? — mordult Bulcsú.

— Csináljátok ti is mindent ugyanúgy, mint mi. Nem szeretnék szégyenkezni miattatok.

Nem ártott a figyelmeztetés, de azért a helyfoglalás most sem ment zökkenőmentesen.  

Bulcsú először csak topogott az asztal mellett, míg rá nem rászánta magát, hogy leüljön. Attól tartva, hogy valami hibát követ el, az ételhez is alig mert hozzányúlni. Árpád jó példával akart előállni, és egy pillanatra sem vette le Valériáról a szemét, próbálta mindenben utánozni. Ám hiába igyekezett, nem tudta a kést, villát úgy fogni a kezében, hogy enni is tudjon. Hősies küzdelem után végül a villát beledöfte a húsba, a levegőbe emelte, s fogával hatalmas falatokat tépett le róla. Amikor Bulcsú meglátta, nem kellett hozzá biztatás, hogy ugyanazt tegye.

            A pincérek kupacba verődve, csodálkozva bámulták a két csodabogarat. Bánóné újra a bevált taktikát alkalmazta, odaintette a főpincért és egy tízezrest húzott ki előtte a pénztárcájából. — Ez a két úr — intett fejével Árpádék felé —

messziről jött... Hogy is magyarázzam meg...

Valéria már beletanult a szerepébe, és ügyesen Terka mama segítségére sietett. — Egy szigeten éltek eddig, a nomád élethez szoktak — vette át a beszéd fonalát, és elbűvölő mosollyal, ártatlan tekintettel nézett a pincér zavarodott szemébe. Csilingelő hangon folytatta. — Gondolom, ennyi magyarázat elég ahhoz, hogy a kollegáival ne botránkozzanak meg az urak furcsa viselkedésén?

— Hogyne kisasszony, meggyőződésem, hogy valóban így van — nyájaskodott a pincér és eltüntette a tízezrest. — Szabad megkérdeznem, kisasszony, mennyi időt kívánnak itt tölteni a hotelban?

— Nem tudni előre, azonban néhányszor még részesülhet hasonló látványban.

            A pincér szertartásosan meghajolt a két férfi felé. — Érezzék jól magukat, uraim.

Elégedett mosollyal jelezte Bulcsú, hogy kedvére van a pincér alázatos hajlongása. Terka mamához fordult. — Rendeld a szobámba, ő lesz a szolgám — adta ki a meglepő parancsot, s a nyomaték kedvéért, ellentmondást nem tűrően összevonta a szemöldökét.

— Neki már van gazdája — válaszolt Terka mama helyett, halkan Valéria.

— Már én vagyok a gazdája, és az én szavam parancs. Ki mer ellent mondani?

            Ez már nagyon meleg, gondolta Valika. Könyörögve nézett Árpádra, aki megértően vette a lapot. Szelíden megveregette Bulcsú vállát. — Látnod kell, vezírem, ő nem szolga, nem bánhatsz úgy vele. Minek ragaszkodsz a szolgához? Nem panaszkodhatsz, kényelmes az életed. Én mint fejedelem elégedett vagyok.

Azt már nem tette hozzá; képtelen eligazodni a rangsor felállításában.

            A sok értelmetlen furcsaságot Valéria is kezdte megsokallni. Mit akarhatnak ezek elérni ezzel az ostoba színjátékkal? — töprengett Valami itt nem kerek. Lehet, hogy valóban egy elhagyatott szigetről kerültek ide? Bár még az is kiderülhet, hogy a bolondok házából szöktek meg. Nem, az nem lehet! Amilyen primitívek fel lehet tételezni róluk, hogy úgy éltek, mint Robinson Curso. Jó lenne kiszedni belőlük, hogy kerültek a szigetre, de tartani akarta a szavát, amit megígért Terka mamának.  Zsoltinal talán könnyebben menne szót érteni. Ó, azt sem, szabad! Mért ütném az orrom mások ügyébe, nem a feladatom. Ha Árpád fejedelemnek mondja magát, Bulcsú pedig a vezérének, tegyék! Én viszont nekik köszönhetem, hogy kicsit színesebbé vált az életem. Elegáns hotelban lakhatom, kitűnően szórakozom, és még fizetést is kapok érte. Csak Árpád ne nézne rá olyan rajongó tekintettel. Akármilyen jó a színészi képessége, ezt a rajongást nem lehet megjátszani. Hogy is képzelte, hogy ő, meg én? Szerencsére Terka mama résen van, ha túl messzire menne az udvarlásban — nyugtatta meg magát.

            Még nem fejezték be a vacsorázást, amikor Zsolti megérkezett. — Útközben bekaptam egy hamburgert, nem vagyok éhes — jelentette be, amint az asztalhoz ült.

— Na? — lökte oldalba Terka mama.

— Szerencsére nincs sok holmim, így könnyű lesz visszaraknom a helyére.

— Gondoltam, hogy te sem úszod meg.

— Pofára estek.

            Ez a mondat már elsiklott Terka mama füle mellett, Árpádhoz fordult. — Ebéd után nem kérdeztem meg, most meg teszem. Hogy ízlett a vacsora?

— A kedvenc ételemet szolgálták fel, és olyan volt, ahogy szeretem. Gondoltam, adományozok a szakácsnak birtokot érte, aztán eszembe jutott... Kár, hogy nem tehetem meg.

— Értem — bólintott Terka mama. — A te idődben birtokot adományoztál a szakácsnak, mert jól főzött. Ezt nevezem nagylelkűségnek. A mai világban, annak sem adományoznak birtokot, aki hőstettet visz véghez.

— Hogyan is mondja Zsolti? Nem nagy ügy. A legtöbb föld gazdátlan volt, és kellettek a birtokosok, akik megműveltették. A népem nem értett annyira hozzá,

mint a szlávok. Ők bele születtek.

— Na, látod, ez a gond már nem létezik. Nincs annyi föld, mint amennyi gazda esik rá — nevetett Terka mama. — Őszintén megmondom, engem nem vonz a föld. Ha fiatalabb lennék, másba fektetném a pénzemet.

— Mi az, másba?

— Pénzváltó lennék. Ma már úgy hívják, hogy bank. Minden tallér, úgy szaporodna, mint a pelyva. Csupán azt kellene kitanulnom, hogy csaljam ki a lakosság zsebéből a megtakarított pénzüket. Erre vonatkozóan sok varráció létezik. Meg aztán bőven akadnak más lehetőségek is. Példának említhetem az emberek nyavalyáit. Abból lehet leggyorsabban meggazdagodni, csak létesíteni kell egy gyógyszergyárat.

— Nem értem — nézett bárgyú szemmel Terka mamára Árpád.

— Mit nem lehet ezen nem érteni? Az emberek megbetegszenek, Nem? És tuti, hogy meg is akarnak gyógyulni. Na, már most... — Hirtelen, mint akinek a tyúkszemére léptek, Terka mama belemart Zsolti karjába — Nézz az ajtó felé —

súgta oda. — Két bőrkabátos férfit látsz.

— Látom. És?

— Ők azok. Őket láttam a lépcsőházban kirohanni az ajtón.

— Hűha! — döbbent vissza Zsolti. — Ezek megtudták, hol tanyázunk. Nem mondom, jól szervezett banda, gyorsan dolgoznak, és nem tékozolták hiába az idejüket, 

Meghökkentette Terka mamát a két férfi feltűnése, de a drámai helyzet ellenér nem járt együtt a félelemmel, legfeljebb a két történelmi hős miatt aggódott. — Nem akarom falra festeni az ördögöt, de nem lepne meg, ha megrohamoznák a hotelszobáinkat is.

— Most, mit lépjünk? — kérdezte Valéria, aki ugyancsak meglátta a két bőrkabátost. — Úgy érzem magam, mint egy krimi főszereplője.

— Őszinte legyek? — dünnyögte Zsolti, miközben az ajtó felé sandított. A két férfi már eltűnt. — Nincs ínyemre eljátszani a rettenhetetlen   hőst   ebben a 

játékban. Colombot sem rólam mintázták.

Nem áldozhatott Terka mama időt a tépelődésre, a helyzetnek megfelelően megszaporázta a döntéseit. — Oké, ha így látod, akkor te itt maradsz Árpádékkal, én pedig Valériával megnézzük, mi újság lehet odafenn? Ha nem jártak ott, úgyis jó, ha igen, túl vagyunk rajta. Jössz, Valikám? — állt fel. — Beléd legalább szorult némi bátorság

            A két nemes úr szó nélkül végighallgatta a számukra érthetetlen beszélgetést, de amikor Terka mama felállt, hogy induljon, Árpád aggódva kérdezte: — Valami baj van?

— Miből gondolod? — kérdezte jámbor tekintettel Terka mama.

— Megérzem. Azt is megéreztem előre, amikor a besenyők megtámadták a táborunkat. Egymást taposták, úgy menekültek.

— Én pedig azt éreztem meg, amikor a kutyafejű tatárok készültek támadásra — toldta meg Bulcsú, s az emlék hatására forogni kezdett a szeme. — Meg is emlegetik azt a napot, én egyedül levágtam vagy harmincnak a fejét. Emlékszel, fejedelmem? A kán futva menekült.

            Amikor Bulcsú látta, hogy nincs hatással, senkire a dicsekvése, körülnézett és felállt.

— Most, mit akarsz? — kérdezte Terka mama.

            Válasz helyett Bulcsú a szomszéd asztal mellől odaráncigált két széket, és a sajátja mellé rakta őket. — Megpihentetem a szemem, lefekszem — jelentette ki.

            Ezt már Árpád is végre megsokallta, erélyes hangon szólt rá: — Most nem lehet, vezírem. Ez nem fogadó.

            Az elnehezült pillák nem igen akartak Bulcsúnak engedelmeskedni, de nem mert ellenszegülni. Annyit tehetett, hogy dühében elrúgta maga mellől székeket.

            A kínos helyzet megmentésére, hirtelen jó ötlete ugrott be Valéria agyába. — Például, ha úgy adódna, lenne kedvetek részt venni egy kis közelharcban?

Erre várt Bulcsú, arca felderül, a kilátásba helyezett harc lehetőségétől. — Mutassátok, hol az ellen? Puszta kézzel, kard nélkül is kitekerem a nyakukat.

            Az izgalom feszültsége megszállta mindegyüket, és Zsoltiba is fellobbant a

harci vágy, buzgón bólogatott.

Terka mama higgadtságra intette őket. — Ez nem csatatér, nem öldöklünk, és nem is biztos, hogy most kell szembeszállni az ellenséggel. Inkább az eszükön kell túljárni, mint ahogyan eddig tettem. Figyeljetek rám! — intézte szavait a két lelkes vitézhez. — Eddig arra kértelek benneteket, ne váljatok láthatatlanná. ost arra kérlek, a kedvemért tegyétek meg. De ne most rögtön, majd szólok — tette hozzá. — A hetedig érzékem azt súgja, hamarosan komoly kellemetlenségben lesz részünk.

— Én is ezt gondolom — bólogatott szaporán Árpád. — Hogy is mondta Zsolti?

Húzós a mai nap. Szeretem a húzós napokat, alig várom, hogy megmozgassam az izmaimat.

— Nem tudsz te semmit! — legyintett szánakozva Terka mama. — Majd én megmondom, mi lesz a feladatotok. Addig nyugi!

Sárgás fénycsóva csapott ki Bulcsú szeméből — Mi az, nyugi? Egy asszonynémber nem osztogathat parancsot nekünk. Nekünk kötelességünk megvédeni őket. — Fegyver hiányában megragadta az asztalon lévő kést és villát.

— Kushadj már! szakadt ki Zsolti száján akaratlanul. Szerencséjére Bulcsú nem értette a szó valós értelmét, csak a hang színezetéből érezte ki, hogy nem dicséretet kapott. Szemében újra megvillant a sárga fény. de árpád higgadt arcára pillantva, lenyelte bosszúságát.

            Nem kerülte el Terka mama figyelmét sem — A vitát tegyük el holnapra — mondta katonás keménységgel Már megtapasztalta Bulcsúval csak így lehet eredményesen szót érteni. Persze, így is nehezen — Szóval ott tartottunk, hogy a két úr, amint elhagyjuk az éttermet, kivételesen az én kérésemre, láthatatlanná válik. Igen, igen, eltűntök, köddé váltok, de csak addig, míg én jónak látom. Vész esetén, újra megjelentek. Nem akarom, hogy feleslegesen, még nagyobb bajt kavarjanak a jelenlétükkel — súgta oda Valinak.

— Akkor, mikor védünk titeket? — kérdezte Árpád értetlenül. Harcra edzett izmainak feszültségét, a ruhán keresztül is lehetett látni.

— Időben megtudjátok, ha nyomunkban maradtok, és figyelemmel kísértek

mindent, ami történik.. Nincs idő több magyarázatra, szükségünk van arra, hogy rövid időre magunkra maradjunk. Hogy ne unatkozzatok, itt a környéken nézelődjetek. Rátok fér a tanulás, csak nehogy a rendőrségen kössetek ki!

Még ki sem értek az étterem ajtaján a két hős máris köddé vált, Terka mama pedig Valival a recepcióhoz sietett — Két középkorú, bőrkabátos férfit láttam az étterem ajtajában néhány perccel ezelőtt. Ismeri őket? Netán itt laknak vagy szobát vettek ki? — szegezte kérdését a recepciósnak. Nem tartotta szükségesnek a nyájaskodást.

— Ha jól hallottam, éppen eresnek valakit.

— Szóval még nem mentek el?

— Nem, asszonyom.

— Köszönöm. Ez minden, amit tudni akartam.

            A lány elrévedt tekintettel bámult Terka mamára arcába. Félénken szűrődtek ki száján a szavak: — Már azt hittem, értek mindent, és most a két ember eltűnése... Olyan mintha csak álmodnék. Terka mama, mi történik itt?

            Nem lehetne állítani, hogy Bánóné nagyon értelmes arcot vágott. Megfeledkezett, hogy a lány nincs beavatva mindenbe. Nyelt egyet, mert kapásból nem tudott, mit válaszolni. — Menjünk, Zsolti már türelmetlen.

— Ha ő is köddé nem vált — mondta dacos elszántsággal Valéria. — Mindjárt megkérem azt az urat, aki az ablak előtt ül a fotelban, csípjen meg, hátha valóban csak álmodom.

Terka mama ideges türelmetlenséggel mordult a lányra.  — Mit is ígértél? Például, hogy soha nem kíváncsiskodsz.

— Az igaz. Csakhogy nem tudhattam, hogy szellemekkel lesz dolgom. Még kiderül, hogy Terka mama sem létezik, csak egy szellem.

            A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni Bánóné számára. Tudta, a két férfi eltűnését nem lehet elbagatellizálni, de megmagyarázni sem. Arra nem futotta az időből. Úgy tett, mint akit sért a feltételezés. — Az én emberi mivoltomban te csak ne kételkedj! És egyáltalán...

— Valami magyarázatot, csak kell kapnom, drága Terka mama, hogy eloszlassam a fejemben lévő zűrzavart. Mindenre van magyarázat, elég bő a

magyar szókincs.

            A sértődöttség nem jött be, taktikát kell változtatni — gondolta Terka mama— Figyelj, Valikám! — acélosodott meg a hangja. — Én munkára vettelek fel és nem nyomozni. Ilyenformán nem is tartozom beszámolni semmivel, még akkor sem, ha bővelkedhetünk a magyar szavakkal. Hogy számodra furcsaságok történnek, s hihetetlen dolgokat tapasztalsz, csak rám tartozik. Ha nem akarsz együttműködni velem, mért nem szóltál, mielőtt kivettem a szobát?

            Bocsánatkérően pillogott Valéria Terka mamára. — Semmi probléma, belátom, minden el kell fogadnom magyarázat nélkül. Sajnos, szükségem van az állásra — tette hozzá megejtően keserves ábrázattal.

            Titokban egy megkönnyebbült sóhaj engedett el Terka mama, pontosan erre a válaszra várt. Nem akart több időt vesztegetni, a kellemetlen beszélgetéssel, intett az éppen odaigyekvő unokájának. Menjünk a nappalijába és beszéljük meg a holnapi teendőket.

            A már megszokott felfordulás várta a kis társaságot.

— Vajon, mért nem vagyok meglepve? — szaladt ki Valéria száján. Itt is alapos munkát végeztek. — Azt tanácsolom, jobban tennénk, ha átmennénk az én szobámba, arról még nem tudnak a gengszterek.

— Ez igaz — bólintott Bánóné. — Már lefeküdnöm sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy rémálmaim legyenek. Mehetünk!

— Senki nem megy sehova — reccsent egy érdes férfihang.

            Mindenki odakapta a fejét. A sarokban lévő paraván mögül előlépett az egyik, már látott bőrkabátos férfi, majd Bulcsú szobájából kijött a másik, valamivel fiatalabb. Mindketten pisztolyt tartottak a kezükben. A fenyegető tekintetük jelezte, nem játszani szándékoznak vele.

Döbbent csend következett, a meglepetéstől, sem Bánóné, sem Zsolti, sem Valéria szájából nem jött ki egy hang sem.

— Nem szeretnénk feleslegesen sok időt vesztegetni — folytatta az idősebb, arcán gonoszkodó, magabiztos vigyorral.

            Amikor Terka mama magához tért, olyan düh fogta el, hogy megfeledkezett a félelemről, a fenyegetettségről. Élesen csattant a hangja: — Elárulnák az urak,

mit keresnek egy idegen szobában, és mit akarnak tőlünk?

— Mit is? Például aranyat, ékszert, és minden értéket, amikről tudjuk, hogy a birtokukban van. Merem remélni, hogy nem hiába strapáljuk magunkat.

Terka mama tehetetlenségében egy lesújtó pillantást vetett Zsolti felé. Ó, ez a féleszű, gondolta. Micsoda bajt kevert a meggondolatlanságával. Úgy érezte, ha tehetné, legszívesebben ott helyben felpofozná. Agya elkezdett lázasan dolgozni. Csak a taktika segíthet, mérlegelt. Például, ha el tudja húzni az időt, míg Árpád és Bulcsú újra megjelenik.  Ez a két alak, már a látásukra is rémületükben hanyatt-homlok elmenekülnek. És ha mégsem? Na, arra nem is jó gondolni, mi történik akkor.

Úgy tett, mint akit nem érdekli a két gengszter fenyegetőzése, higgadtan, kényelmes léptekkel a kanapéhoz sétált, és leült a karfájára. — Még egy hotelban sem szokás hívatlanul bemenni más ember szobájába. Maguk nem csak félrerúgták ezt a szabályt, fel is forgattak mindent. Csak tudnám, mért keresnek olyasmit, ami nincs?

            Az idősebbik láthatóan elvesztette a türelmét, mert megvonaglott a szája, s sziszegve szűrődtek ki rajta a szavak. — Ne játssza az eszét, nyanya, úgy sem tud meggyőzni minket. Figyelmeztetem, ne kívánja, hogy hatásosabb módszert alkalmazzak, és azzal szedjem ki magából, amiről nem akar tudni.

            A hangnem, annyira felháborította, és szíven ütötte Zsoltit, hogy rögtön előbújt a bátorsága. — Beszéljen a nagyanyámmal rendesen, hé, bunkó! És ne is molesztálja. Nem látja, hogy semmiről nem tud?

— Rendben van, okos fiú. Majd te elénekeled, amit tudni akarunk.

— Aztán, mi történik, ha mégsem? Kinyírtok minket?

A fiatalabb bőrkabátos, amikor látta, hogy szép szóval nem mennek semmire, mentális lerohanásra szánta el magát. Megragadta Zsolti mellkasán az inget, és a falhoz nyomta. —Beszélj, hol van a cucc? Ha nem mondod meg, lecsavarom a farkad és a szádba dugom.

            Senki nem számított Zsolti reagálására. Bár nem gondolta, hogy valaha ilyen veszélyes helyzetbe sodródhat, meg akarta mutatni, a nagyanyjának, hogy helyt tud állni a páston. Megragadta a bőrkabátos csuklóját és csavart egyet rajta. —

Ha tudnám, sem mondanám meg, te köcsög — sziszegte a dühtől elvörösödve.

— Nézd már Tobi ezt a hörcsögöt — mondta meglepődve a gengszter. — Adok neki egy kis ízelítőt, hátha észre tér — röhögött és gyomorszájon öklözte Zsoltit, aki a fájdalomtól összerándult, mint a kifli. A következő pillanatban, inkább ösztönösen, mint tudatosan cselekedve, rúgott, és talált.

            Erre aztán beindult a két férfi, közös erővel megragadták, és arccal a fal felé fordítva, odapasszírozták. Zsolti, bár nyögve, erőt gyűjtött, és hátra rúgott. Ismét találat.

A Tobinak nevezett ütni akart, de Terka mama hangjára megállt a keze a levegőben.

— Ha nem hagyják abba, összesikoltozom a hotel összes alkalmazottját — rikácsolta eszeveszetten. Következő pillanatban, a függöny, mint egy pillangó, szárnyra kapott és lebegni kezdett befelé a szobába. Rögtön utána elkezdett mennydörögni az ég.

— Mintha megrendeltük volna — vigyorgott elégedetten az idősebb bőrkabátos. — Lehet sikoltozni, nyanya, ahogy a torkán kifér. Garantáltan, senki nem hallja meg. 

— Naplopók, rablók — fújtatott Terka mama.

— Na, ebből elég! Ha nem hallgat, beragasztjuk a szájukat.

— Kötözzük össze a kezüket, úgy könnyebben megy szóra bírni őket — javasolta Tobi, és olyan fehér zsineget húzott elő a zsebéből, amit a krimi filmekben használnak fojtogatáshoz a gyilkosok.

— Felesleges — szólt lecsendesülve, nagy lelki nyugalommal Terka mama.

Mindenáron időt akart nyerni. — Eredményesebb lenne, ha leülnének, és kulturált módon beszélnénk meg, mit is akarnak voltaképp.

— Nem mondja komolyan, hogy elkezdünk bájcsevegve alkudozni magával? — hördült fel a fiatalabbik

— Nem vagyok tréfás hangulatban.

— Elég a süketelésből! — vicsorogta Tobi, és megragadta Terka mama karját, egy székre kényszerítette, majd hátra kötötte a kezét. Ez alatt a másik bőrkabátos Zsolti kezét, lábát kötözte meg, és egy fotelba lökte.

            A két férfit annyira lefoglalták a tevékenységük, hogy Valériára egyik sem figyelt. Ezt a helyzetet akarta a lány kihasználni, az ajtó felé somfordált. Még meg sem fogta a kilincset, Tobi máris ott termett.

— Szökéssel próbálkozunk? — vicsorogta, majd durva, fenyegető hangon folytatta. —Te sem kerülöd el a sorsodat, szépségem. Bár nem tudom, hogyan kerültél a képbe, de valamit, csak tudsz te is mondani. Egyikőtök beszélni fog, abban biztos vagyok.

— Azért ne igyon rá mérget, de pezsgőt sem érdemes bontani előre — gúnyolódott Terka mama fanyar mosollyal, miközben hősiesen legyűrte kétségbeesését. Félni nem félt, mert bízott Árpád ígéretébe.

            Most bebizonyította Valéria is, hogy nem hagyta nyelvét az anyja méhében. — Rohadt terroristák, a társadalom salakjai — kiáltotta a haragtól szikrázó szemmel.

            Mint akit tűvel hátba szúrtak, fordult meg tengelye körül az idősebbik. — Mit? Mit merészeltél mondani? Terroristák? Ezért a sértésért megérdemelnéd, hogy szájon töröljelek. Szerencsédre jó nevelést kaptam, nőt nem ütök meg. Még hogy terroristák!

— Még finoman is fejeztem ki magam.

— Tudod te egyáltalán, mi különbség van a terroristák és a mi foglalkozásunk között?

— Leköteleznél, ha megmagyaráznád.

— Példának magamat említem; szeretem a pénzt. Viszont, ha dolgozom, nem érek rá pénzt keresni. Következésképp, jövedelmezőbb foglalkozás után kellett néznem. Az eszközökben nem válogatok ugyan, de tömeggyilkosságra soha nem vetemednék. Engem kizárólag a haszon motivál, nem a vér látványa.

— Nem látok sok különbséget.

— Pedig van. Az én foglalkozásomat ősidők óta űzik az emberek, A terroristákat, a munkanélküliségből adódó átkos unalom kényszerítette, hogy...

            Tobi tapsolása szakította félbe a beszédet.

— Bravó, öregem, szépen beszéltél. Te véletlenül pályát tévesztettél. Micsoda tökfej, megáll az eszem! — A foglyokhoz fordult.— Talán kezdjük azzal — remegett meg a hangja a felindulástól —, hová tűnt az a két seggfej barátotok, akiket oly előszeretettel istápoltok?

— Ezek tudnak róluk — villant át Terka mama agyán, és zavarában a fal felé fordult.

— Ha jól gyanítom, ők az anyagszállítók, ha nem is néz ki belőlük. Nem tudom,

melyik bolygóról szalasztották őket, de értesülésem szerint, olyanok, mint akiknek nincs ki a négy kerekük. Na persze, nincs ok a megkönnyebbülésre, mert tudjuk, az egész, csak olyan elterelő hadművelet.

            Itt már lehet egy kis kitérőt alkalmazni, kapaszkodott az egyetlen lehetőségbe Bánóné. Fölényesen vágta oda:— Ha már itt tartunk, nem árt velük is számolni.

— Számoltunk, de nincsenek itt. Maguk a fontosabbak számunkra — gúnyolódott Tobi.

— Éppen ezért a szófecsérelés helyett, fogjunk hozzá megdolgozni őket — mondta sürgetően az idősebbik. — kezdjük a fiatal barátunkon.

            Na, erre ismét robbant Zsolti türelme, megfeledkezve, hogy nem golyóálló, elvörösödve vágta oda — Barátja neked a jó nénikéd, te húgyagyú barom. Ti csak pancserok vagytok a szakmátokban. Én nem születtem gengszternek, de még én is rafináltabb tervet dolgoztam volna ki, hogy meg tudjam szerezni magamnak...

— Nem mondod? Igazán?! — gúnyolódott az idősebbik. — Majd mindjárt megismered, milyen hatásos módszerrel dolgozunk. Tobi, itt az idő, vedd elő a szerszámokat! Szépen egyenként levágjuk az ujjait, ennek a nagypofájú hősnek. Legalábbis addig vágjuk, míg egyikőjük nem kezd el dalolni.

            Hiába az időhúzás, a drámai helyzet bekövetkezett, a két gengszter kénytelen volt felgyorsítani az eseményeket.  Odalökdösték Zsoltival együtt a fotelt az asztalhoz, megragadták kezét és az asztal lapjára fektették.

Ez már nem puszta fenyegetés, rémült meg Zsolti, és reménykedve nézett körül, hátha megjelenik végre Árpád és Bulcsú. Mivel nem történt meg, a halál gondolatára kirázta a hideg, maga próbált kijutni a kutyaszorítóból. Erőnek erejével el akarta rántani a kezét, de hiába, még nagyobb erővel szorították.  Segélyt kérően nézett a nagyanyjára. Most tudatosult benne először, egész életében ő jelentette számára a biztonságot. Néha szembe szegült az akaratával, végül mégis teljesítette. — Te vagy a mindent megoldó, drága mamikám, ugye nem hagyod, hogy kárt tegyenek bennem?

Terka mamának már az agyában lüktetett a vér, a szíve majd megszakadt az unokájáért. Hol lehet az a két ősember, mért nincsenek már itt? — esett kétségbe. Mivel ő sem tudott megbirkózni a tehetetlenségével, az utolsó aduját próbálta kijátszani, hátha időt nyerhetnek. Villámokat szórt a szeme.— Ne merészeljenek kárt tenni az unokámban, maguk vadállatok, rohadt gengszterek — üvöltötte, ahogy a torkán kifért, hátha meghallja valaki, és benyit az ajtón. Patkányok, rohadt patkányok — toldotta meg.

            Senki nem jött a segítségükre. Hogy a két bitang megtudja, kivel kezdtek ki, ismét taktikát váltott. — Örömmel jelentem be, uraim, minden pillanatban itt a rendőrség. Csak nem képzelték, maguk vadbarmok, hogy a lakásom felforgatása után, az első utam, nem a rendőrségre vezetett? 

            Semmi válasz.

— Már itt kellene lenniük

Tobi elfordult, hogy ne látszódjék meg rajta, hogy elsápadt. Rövid szünet után elkezdett gúnyolódni. — Ügyes, nagyon ügyes, csakhogy engem nem tud ilyen badarsággal beetetni. Senki nem áldozná fel...

— De igen. Jöjjön, aminek jönnie kell. Még mindig többet nyerek vele, mintha maguk fosztanak meg... Látom, egy szavamat sem hiszik el. Rosszul, nagyon rosszul teszik. Na, jó, majd megtudják, ha sokáig velünk szarakodnak.

            A két férfi összenézett.

— Akkor valóban csipkedni kell magunkat — mondta Tobi, és elővett egy bajonettet a kabátja alól. Az asztal lapjához szorította Zsolti kezét, éppen munkához akartak látni, amikor Terka mama táskájában megszólalt a mobiltelefon.

*

Már megint? — rezzent fel Bánóné és kinyitotta a szemét. Lassan körbenézett a szobában. Hogy kerültem haza? — révedt maga elé.

  Megakadt a tekintete a padlóvázán. Belecsípett a kézfejébe, hogy

meggyőződjön, ébren van-e? Ó, nem! Ez nem igaz! Nem lehetséges, hogy csak álmodtam mindent, ami történt velem. Na, tessék, ilyen az én formám; a szerencse is csak álmomban kísért meg. Most kénytelen vagyok beletörődni, hogy se Árpád, se Bulcsú, se pénz, se gazdagság. Szegény unokám, mi lehet vele?       Ó, én ostoba! Most mért esek kétségbe? Ha a kincs sem igaz, senki nem akarja levágni az ujjait sem. Azokat a kis vacak nippeket még ma kidobom a padlóvázával együtt, határozta el. Tekintete az asztalon fekvő lottószelvényre tévedt. Öt napja tétovázik, hogy megnézze, nyert-e? Három éve játszik ugyanazzal a számmal, de kettesnél több találata sosem volt. Azért az én Istenem megszánhatna, hogy legalább egyszer az életben nyernék, pillantott fel esdeklőn az ég felé. Nem vagyok telhetetlen, mint álmomban, legalább százezret. Ám, mielőtt nyúlt volna a szelvényért, újra megszólalt a mobiltelefon.

— Most otthon vagy? — ismerte fel Zsófia hangját. — Mi van veled?

— Ugyan, mi lenne?

— Megijesztettél, már harmadszor hívlak. Nagyon furcsán viselkedsz az utóbbi időben. Na, majd megbeszéljük, ha odamegyek Sütöttem almás pitét, vigyek?

            Még arra sem maradt Terka mamának ideje, hogy válaszoljon, a csendbe belereccsent az előszoba csengője.

— Pampogj már valamit! — türelmetlenkedett Zsófia.

— Hívjál vissza később, mondjuk, úgy tízperc múlva. Jött valaki, gyorsan megnézem, ki az? Tudod, mit? Majd én, visszahívlak. — hadarta Bánóné, és kinyomta a telefont.

            A látogató most hosszabban nyomta a csengőt.

— Jól van, megyek már; de sürgős, motyogta. Amikor kinyitotta az előszoba ajtaját, sóbálvánnyá dermedt. Ott állt előtte Árpád teljes életnagyságban, csak nem az álombeli ruhában, hanem postás uniformisban. Gyorsan megdörzsölte a szemét.

— Bánó Flóriánnénak hoztam pénzt.

— Én vagyok Bánó Flóriánné. — nyögte ki nagy kínnal Terka mama. — Vajon kiküldte?

— Ha jól látom, a lottón tetszett nyerni. Sőt biztos — mondta a postás, és

leszámolt százhúszezer ezer forintot Terka mama markába.

— Na, még ilyet! — álmélkodott hitetlenkedve Terka mama. — Napok óta készülök megnézni, hogy nyertem-e? — magyarázta. — Három éve játszom ugyanazzal a számmal, de még... Na, ez magát nem érdekelheti. — Egy ezrest húzott ki a pénzkötegből. —Tessék, ezt magának adom. Legyen részese, az örömömnek, ha már ilyen szerencse ért. Mi a neve, fiam?

— Árpád.

— Biztos benne?

— Jaj, de furcsát tetszik kérdezni.— álmélkodik a postás. — Ha én mondom, biztos úgy van. Ritka név, nekem pedig megfelel.

— Biztosítalak, Árpád fiam, neked van a legszebb neved a világon. Egy fejedelem óriástól maradt rád örökül. Egy fejedelemtől, aki hazát szerzett nekünk, nekünk, magyaroknak. Áldja meg az Isten érte, nyugodjon békén poraiban.

            A postásfiú ismét elmosolyogta magát.

— Nem rég lett vége a tévében egy filmnek, ami Árpád vezérről szólt és...

— Igen, tudom, én is néztem. Éppen azért kívántam nyugodalmas békét neki.

 

 

VÉGE

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.