Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 5 rész

5 rész

nőt teljesen zavarba hozta a kérdésével, és úgy tett, mint aki nem hallott semmit. Azért ő sem tudhat mindent, könyvelte el magában.

            Mivel Bánóné kétnapos bevásárló turistaúton vett részt, sok mindennel adósa maradt magának. A következő évben megismételte a bécsi utat, már az év elején kinézte, mit szeretne megnézni, s elkezdte kistételekben a valuta beszerzését. Néhány pár, könnyű, puhabőrű cipőt is akart venni, olyat, amilyet itthon nem kap a fájós lábára. Zsófia nem akart kötélnek állni, és csak azzal a feltétellel egyezett bele az utazásba, hogy neki adja a száz dollárjának felét. Terka mama nagyot csalódott a barátnőjében, de így is örült, hogy nem egyedül kell mennie. Igaz, amikor sor került rá, hogy az ígéretét beváltsa, Zsófi az istennek sem akarta elfogadni. — Nem komolyan gondoltam, kicsit bosszantani akartalak — magyarázkodott, de akkor már Bánóné nem tágított. A végén beültek egy kávéházba, és közösen elköltötték. Megettek egy nagy adag fagylaltot, sok habbal és narancs dzsuzt ittak hozzá. Jókedvükben nevettek minden kis semmiségen.

— Legalább öt éve, hogy nem nassoltam, de nem bánom — mondta Terka mama, miután elfoglalták helyüket a buszban.

— Mert annyira szűkmarkú vagy magaddal szemben — vágta rá Zsófia.

            Terka mama először felhúzta az orrát, magába roskadva, némán, a busz ablakán keresztül nézte az elsuhanó fákat. Nem sokáig tartott a szótlanság, elnevette magát. — Ne legyen Bánó Flóriánné a nevem, ha jövő héten nem hívlak meg a várpresszóba.

            Azóta is tart az ígéret. 

            Nem is a pénz tartotta vissza, hogy beváltsa az ígéretét, inkább Zsófia feltűnési viszketegsége. Bárhová mentek, mindig abban reménykedett, hogy egyszer csak, kiszúrja magának egy jómódú özvegyember. Szakmunkás ne jöhetett számításba, mert nincsenek úri barátai. Éppen eleget hallgatta a volt férjétől, hogy az a szarjancsi munkatársa csak azért kapott magasabb jutalmat, mert a sógora befolyásos ember. Pedig amit ő heggeszt össze, arra még nem volt panasz. De nem csak jobban dolgozik, három csövet is elkészít, mire a társa egyet. Ráadásul a csőszereléshez is ért. mindig őt bízzák meg, hogy ugorjon be,

ha kevés a csőszerelő és sürgős a munka.

            Csak a férje halála után ébredt rá Zsófia, mennyire hiányzik neki a férje önmagasztalása. Már tudta, neki akart imponálni vele, hogy felnézzen rá. Ő pedig soha nem dicsérte meg, jóllehet akkor is érezte, mindig azt várta tőle.

            Ez az ostoba Bulcsú adott egy hatalmas pofont szegény Zsófia hiúságának, és ő miatta — szólalt meg Terka mama lelkiismerete.

 

Negyedik fejezet

 

Két pincér szolgálta fel a tíz személynek is elegendően bőséges ebédet. Zsolti gyanúja beigazolódott, a két történelmi hős nem tartóztatta meg magát, viselkedésükkel sikerült osztatlan feltűnést kelteniük. Puszta kézzel estek neki a lukulluszi lakomának, a tíz ujjukkal tépték marcangolták a sült disznócombot, a zsíros kezüket pedig a nadrágjukba törölték. Bulcsú például, úgy itta a vizet, persze kancsóból, hogy a szája két oldalán, a bajsza és szakállán keresztül lecsorgott az abroszra, sőt a ruhájára is. Amikor befejezte, ökleivel jobbra és balra megtörölte a bajszát, böffentett, de azt sem akárhogyan, és folytatta az evést.        

Terka mama majd elsüllyedt szégyenében, már a környező asztaloktól is

odafigyeltek a vendégek. Olyannyira a két emberen felejtették a szemüket, hogy rendre a szájuk mellé rakták az ételt. Nem csoda, ilyen kőkorszaki lakomázást még élőben nem láttak, de olyan fülsértő csámcsogás, cuppogásban sem hallhattak soha.

 Egy idősebb úr jeges, szúrós pillantása még Bulcsúnak is feltűnt. — Fejedelmem — szólt baljós hangon Árpádnak —, az a gyanúm, valaki a vesztedre akar törni.

— Hol van az elvetemült? — kapott ösztönösen oldalához Árpád, de észbe kapott, és lehanyatlott a keze. — A vezíremnek ismét felélénkült a képzelete.

— Én mindig igazat szólok. Ha te figyelmen kívül hagyod a veszélyt,

fejedelmem, majd én magam tekerem ki a nyakát. Ha már nincs nálam a kardom, hogy szétkoncoljam.

            Ez komolyan gondolja, rándultak meg Zsoltiban az idegszálak. Eddig nem vette komolyra a fenyegetőzéseket, most viszont úgy gondolta, ha nem állítja le gyorsan valami taktikával ezt az okos tojást, akár komoly botrányt okozhat. — Vedd magad már takarékra, hé! Itt senki nem akar bántani senkit. Te még az ajtófélfában is az ellenséget látod.

Feszültté vált a levegő, bár Árpád, sőt Bulcsú is, félszegen összehúzva magát a, továbbiakban igyekeztek elfogadhatóan viselkedni. Bár nem lehetett előre

tudni, a következő percben, milyen meglepetéssel ejtik ámulatba a vendégeket.

Egy terrortámadás sem lehet veszélyesebb, mint ezzel a két isten átkával nyilvános helyen megjelenni — motyogta megában Terka mama, és Zsoltira pillantott. Még jó, hogy ő itt van; amit nem tudok én elrendezni, átruházhatom őrá, nyugtatta meg magát, miközben hol melege lett, hol a hideg futkosott a hátán. Nem gondolta előre, hogy ennyi mindent, amit az utóbbi órákban megélt, el tudja viselni. Persze, ahogy a vastag pénztárcájára gondolt, szinte semmiséggé zsugorodtak.

Ellentétben az iménti kitöréssel, Zsolti kitűnően szórakozott. Néha ő is tartott tőle, mint először a nagyanyja, hogy álom az egész, és ha felébred, sajnálhatja magát. Kár, nagy kár, hogy nem újságolhatom el a haveroknak, mélázott el a megváltozott helyzetén. Persze, amilyen balfékek, el sem hinnék. Talán rá is sütnék rögtön Háry János utódja. Na, nem, idáig nem megyünk, engem ne cikizzen senki Megelégszem annyival, hogy irigykedve találgatnak mindenfélét felőlem. Itt van például a nagyanyám. Már utat vágott életében a megszokás, és mégis, olyan fordulatot tett... Intett a pincérnek. — Legyen szíves, hozzon szalvétát. És ha megkérhetem, ne csak néhányat, egész csomaggal vagy kettővel.

            Mialatt Zsolti szövögette a jövőben bekövetkezett változásokat, Terka mama a sajátjáéval volt elfoglalva. Ez így nem folytatódhat tovább, amint lehet, kezelés alá veszem őket, határozta el szilárdan. Még sem járja, hogy minden evés után öltönyt kelljen cserélni. És nincs is, hol raktározni. Persze a nagyobb probléma, hol töltik majd az éjszakát, és az azután következőket? Most ő intette oda a pincért. — Tudna ajánlani valami közép árfekvésű szállodát? Nincs kedven hozzá, hogy magam nézzek utána.

A pincér, aki valami bogaras, inkognitó mögé bújó milliomosoknak nézte őket, készségesen válaszolt a kérdésre.— Itt van egy az étteremmel szemben. Nem Rockefellerféle uraknak szánták, amikor építették, annál szerényebb, de eléggé elegáns. Főleg modern. Van benne játékterem, táncterem... Szóval van ott minden, ami a kedves vendég kényelmét és szórakozását szolgálja.

A töménytelen sok ételből alig maradt valami, Bulcsú egy maga elfogyasztotta a harmadát, aztán jó ízűen, hangosan böfögött hozzá.

Zsolti odanyújtotta a szalvétákat. — Ezt használd az öklöd helyet. Oké? Igaz nem olyan praktikus, mint az öklöd, de az én kedvemért kipróbálhatod. — Nem gondoltam, hogy ennyi ételt bepuszilnak — jegyezte meg halkan a nagyanyjának. — Már nem csodálkozom, hogy nem bírtak el velük a kutyafejű tatárok. Na, tessék! Már én is beszedem a maszlagúkat.

            Terka mama ijedten kapta szemét a vigyorgó unokájára. — Vigyázz, meg ne hallja Bulcsú, mert ahogy feltankolta magát energiával, képes és letaglózza a vendégeket, ha ferde szemmel néznek rá.— Nos, uraim, mi legyen a következő lépés? Mihez lenne kedvetek? — kérdezte a jóllakottságtól elpilledt férfiakat.

— Váljunk láthatatlanná — vágta rá Árpád ártatlan szemmel.

— Nem, nem! Azt azért mégsem. Már így is sikerült magatokra vonni a figyelmet. Másról van szó. Gondolnunk kell arra is, hol éjszakáztok, és a többi

időt, hol töltsétek. Például, ha kettesben óhajtotok lenni.

            Mély csend következett.

— Nincs semmi ötletetek? Akkor bátorkodom előrukkolni a magaméval, a megoldás úgy is rám vár. Lehet hogy előttetek ismeretlen a fogalom, Árpád fiam, de egy nagy házban, a ti időtökben vendégfogadónak hívták, bérelek számotokra néhány szobát. Ott minden kényelmet megtaláltok, legfeljebb a személyzettel való kommunikálással akadhat majd probléma.

— Én nem akarok kommunikálni — tiltakozott Bulcsú. — Semmit nem akarok, amit te. Menni akarok, most rögvest.

— Kérlek, ne húzd fel magad — csillapította Terka mama. — Nem értettél meg,

sajnálom. Azt még nem mondtam, Zsolti is kap egy szobát és mellettetek maradhat, hogy kéznél legyen, ha... ha...

— Micsoda? — háborodott fel Zsolti. — Ne szúrj már ki velem, mamikám! Nekem is van magán életem.

— Felejtsd el, most én vagyok a magán életed!

— Te is velünk maradsz? — kérdezte Bulcsú feszülten.

— Kis ideig nem.

            Egy nagy sóhaj tört elő Bulcsú szájából.

            Nem sokáig hagylak örülni, gondolta Terka mama megbántódva.— Nos,

Árpád fiam, ha kedvelsz, és kicsit is számít neked a nyugalmam, továbbra is az a kérésem, csak akkor szólaljatok meg, ha nagyon muszáj.

— Muszáj? Mit jelent, muszáj?

— A muszáj az, ha nagyon fontos kérdésetek vagy tennivalótok akad, amit nem lehet elhalasztani.

— Értem — bólintott Árpád és a következő pillanatban, láthatatlanná vált. A gyors eltűnés még Bulcsút is meglepte, majd követte fejedelme példáját.

            Az elképedéstől nem tudott Terka mama levegőt venni. — Már csak ez hiányzott — ült ki arcára a zavarba vegyült elkeseredés. Az örömét máris beárnyékolta a bizonytalanság.

            A megdöbbenéstől majd leesett Zsolti a székről. Lenézett a padlózatra, nem nyílik-e meg alatta. Amikor látta, hogy ilyen vész nem fenyegeti, próbálta eltitkolni a két férfi eltűnése utáni megkönnyebbülését. Nem sikerült, és ez roppant feldühítette a nagyanyját. Hogy érzékeltesse unokájával, mennyire nem tartja tréfásnak a helyzetet, egy lesújtó pillantást vetett rá, majd belenézett a táskájába. — A pénz itt maradt, nagy baj nem történhet, derült fel az arca.

— Nos, drága nagyikám — dőlt hátra székén Zsolti, olyan pózba, mint aki nagy eseményre számít —, a mesébe illő boszorkányos eltűnés után, hagyd abba a ködösítést. Regéld el nekem szép sorjában, ki ez a két úri ember, akik olyan szép történelmi névvel illetik magukat, mint Árpád és Bulcsú. Sosem voltál mókamester, komoly indokaid lehettek, hogy hirtelen olyan bevállalós lettél. Előre bocsátom, ha nem mondasz el a-tól z-ig mindent, ahogy innen kimegyünk, én is úgy elpárolgok, mint napsütésben harmat a fűről.

— Ezt nem teszed meg velem.

— Nem tanácsolom, hogy próbára tégy.

            Mit lehetett tenni, Bánóné elmesélte, hogyan került hozzá Árpád és Bulcsú.

— Hihetetlen! — álmélkodott Zsolti. — Ha nem előttem zajlik az eltűnésük, egy szót sem hinnék el belőle. Mindig kinevetem azokat, akik a tévében csodákról regéltek. Az már biztos, át kell rendeznem a világról alkotott összes nézetemet.

— Én már túl vagyok rajta. — mondta ábrándosan eltűnődve Terka mama. Mintha sűrű függönyön keresztül látnék mindent, amiben eddig hittem, és amiben éltem. Mintha nem is velem történtek a dolgok. Hát nem különös? Az életem folyamán megtanultam minden nehézséggel szembenézni, és többé-kevésbé meg is oldottam. Azzal soha nem számoltam, hogy éppen idős koromban, egyik óráról a másikra, egy egész vagyon hullik az ölembe. Csak ki kell néznem, vagy rámutatni valamire, és máris az enyém lehet. Eddig, még álmodni sem mertem nagyokat, nem hogy remélni egy ilyen csodás fordulatot. Már összecsipkedtem magam, hátha felébredek, de a foltok igazolták, hogy valódiak... Jó, jó, elárulom, féltem is az ébredéstől. Nehezen tudnám elképzelni, hogy újra filléreskedjek. Bár ha meggondolom annak is van jó oldala, ha nem nassolok, nem kell attól tartanom, hogy elhízom   

            Zsolti bólogatott. — Attól nem, de nem ártana, ha színházba járnál. Időd van, pénzed van. Mi kell még hozzá?

— Kedv.

— Azt magadnak kellene megteremteni. Ha jól emlékszem, míg nagyapa élt, bérletetek is volt. Minden héten elmentetek egyszer.

— Volt, volt. Azóta rendszerváltozás is volt, vele együtt a kedvezmények is megszűntek.

— Ez most nem jelenthet nálad problémát — jelentette ki Zsolti profán egyszerűséggel.

            Egyszerre csak komorrá vált Terka mama arca, és átugrott más témára. — Most, hogy mindent tudsz, szeretném, ha nem élnél vissza a helyzettel. Ha egyetlen egyszer is észreveszem, hogy sumákolsz... Gondolom, tudod, mi következik?

— Sejtem.— Erről egy vicc jutott eszembe — válaszolt a szokásos pimasz vigyorral Zsolti. — Azt mondja nyuszika a hóembernek: ha nem adod ide a répát, hozom a hősugárzót.

— Értsem, ahogy akarom, ugye?

*

— Az urak, hová tűntek? Nem láttam távozni őket — kérdezte fapofával a pincér, miután átvette a számla díját és a busás borravalót.

— Megbeszéltük, amikor megérkeztünk, hogy nem lát, nem hall. Most

hozzáteszem, és nem kérdez — válaszolt rendreutasító hangom Terka mama. Intett Zsoltinak, hogy induljanak. Az ajtó felé tartva, szinte égették a hátát az őket kísérő tekintetek. Azt viszont jóérzéssel nyugtázta, hogy a főpincér mélyen meghajolt előtte, amikor elment mellette.

— Nahát, ekkora feltűnést kelteni, mint ez a két őstulok — mondta Terka mama az unokájának, amikor kiértek az utcára. — Ide sem tehetjük be többé a lábunkat.

Kedvesen, Bátorítólag simogatta meg Zsolti a nagyanyja hátát. — Ne aggódj, nagyikám. Azt hitték illuzionistákkal van dolguk.

— Félek előre, mi következhet ezután. Főleg az izgat, mi van a többi pénzzel és az ékszerekkel? Csak nem tüntették el azokat is?

— Reményem szerint, a táskádban lévő pénz bizonyítja, ha azt nem vitték magukkal, akkor a többit sem. Ők is hamar előkerülnek, meglátod! Különben sem találnak jobb médiumot, mint mi vagyunk. Látom, kedvelnek, én pedig majd megpróbálok a szájízük szerint alkalmazkodni.

— Mondhatok én, akármit, akárhogy, Bulcsúnak a begyébe kerültem azzal, hogy nő vagyok. Árpád korában ő is úriembernek számított, egy úriember pedig soha nem mondja ki egy nő előtt, mit gondol róla, legfeljebb burkoltan.

— Nézd csak! — kiáltott fel Terka mama, és izgatottan ragadta meg unokája karját. — Te is azt látod, amit én? 

— Árpád és Bulcsú. Ugye megmondtam?

— Még sem a szemem káprázik?  — suttogta Terka mama, mintha a saját kérdésére is neki kellene válaszolnia. — És egy lány is van ott.

— Csak lemaradtunk valamiről — vonta meg vállát lazán Zsolti, jóllehet az ő szemében is vibrált a kíváncsiság — Próbálok, nem csodálkozni semmin. Amint látom, Árpád nem tékozolja hiába az idejét, ha nőkről van szó. Nem jelent számára semmit az a jelentéktelen ezer év, olyan hévvel nyomja éppen a sódert. Legalábbis, ahogy látom, a csaj olyan érdeklődéssel hallgatja

— Én nem találom olyan szórakoztatónak, amiért a bolondját járatják velünk.

Egyszerűen csak eltűnnek, aztán váratlanul újra felbukkannak. Ha ezt néhányszor még megismétlik...

A két férfi a kocsi két oldalánál állt; Bulcsú szokás szerint morcos arccal, rezignált tartással figyelte Árpádot, aki látható élvezettel cseverészett egy huszonöt év körüli mini ruhás, lánnyal. aki mulathatott a sületlenségein, mert jókat kacarászott.

Terka mama fejében, ez egy újabb problémát vetett fel. Mi lesz, ha Árpád enged egyszer a férfias vágyának? Már adott némi ízelítőt, mire képes.

Bulcsú nem osztozott a jókedvben, mert kétségbeesett türelmetlenségében a szakálla végét tépdeste. Amint meglátta az asszonyt és Zsoltit közeledni a kocsihoz, megcsillant a szeme, és megkönnyebbülve lankadt le a keze.

            Amint Bánóné a kocsihoz ért, figyelmen kívül hagyva a lány jelenlétét, mellőzve az udvariaskodást, kíméletlen érdes hangon adta meg a vezényszót. — Indulhatunk!

            Bulcsú gonoszkodóan Árpád felé sandított, szája szögletében — a földi megjelenése óta először — kaján mosoly bujkált. Gyorsan megragadta a kocsi kilincsét, hogy kinyissa az ajtót, de hiába rángatta.

            A lány, nem érzékelhette az indulhatunk szó jelentőségét, mert pajkos derűvel fordult Terka mamához. Ám mielőtt megszólalt, tekintetével egy pillanatra felmérte, nem hibázik-e az azonosságtudata. — Hiába faggatom Árpádot, honnan jöttek, egyre azt válaszolgatja, majd a dajkája megmondja.

— A dajkája? — villant Terka mama tekintete élesen Árpádra. Hirtelen észbe kapott. — Igen, így is lehetne mondani. Ő még mindig a dajkájának tart pedig már elmúlt egy pár év... Mit mondott még?

— Például, mért teszem az orromra ezt a valamit? — lóbálta meg a kezében lévő napszemüveget a lány. Meg hogy nem fázok-e ebben a kurta ruhában, és nem köveztek-e még meg az emberek? Nem tudom, mi az oka, de nem értett meg semmit a magyarázataimból, pedig a szeme értelmesen csillog. Gondoltam, talán így akarja tudtomra adni, hogy ne kíváncsiskodjam tovább. Aztán megkérdeztem tőle, mit csinált, hogy olyan zsírpecsétes a nadrágja?

— Mit válaszolt?

— Semmit, csak derűs csodálkozással végignézett magán. Különös ember, ha nem tudnám, hogy ilyesmi nem létezik, azt hinném a múltból lépett elő.

            Hirtelen felragyogott Bánóné arca, nagyszerű ötlete támadt. — Nincs kedve egy kis mellékes pénzt keresni, kisasszony? Nekem lenne egy ajánlatom.

— Hát... — rántotta meg vállát a lány. — Nem állítom, hogy rosszul jönne. — Nevetve tette hozzá. — Azt előrebocsátom, rablást, lopást sprostituációt nem vállalok.

— Ennél kellemesebb elfoglaltságot kínálok. Van telefonja? Mobil vagy vonalas. Ha nincs ellenére, kérem a számát.

            A lány előhúzta táskájából a mobilját.

— Hamarosan hívni fogom — ígérte Terka mama. — Ja, igen, ami fontos! Idővel, hogy áll, kisasszony?  

— Vali, Szabados Valéria. Időm van bőven. Főiskola után vagyok, és éppen állást keresek.

            Mint a félreállított kisgyerekek, akiknek nem szabad beleszólni a nagyok dolgába, álldogált félszegen a két történelmi hős. Amikor Valéria elköszönt, Árpád arcára ráfagyott a mosoly.

            Terka mama figyelmét nem kerülte el. — Ne lógasd a fejed, hamarosan láthatod.

— Sejtem, mit találtál ki? — mondta Zsolti, miután beültek a kocsiba.

— Majd megbeszéljük ezt is. Egyelőre ki kell agyalnom... Mindegy! Bízom benne, feltűnés nélkül, vagyis minimális feltűnéssel zajlik le a bevonulásunk a hotelban. Nem is hinné az ember, hogy két felnőtt emberrel, ennyi gond lehet.

Szörnyű gyerekesen viselkednek.

— Képzeld magad az ő helyükben.

— Folyton azt próbálgatom.

— Csodálkoznék, ha nem sikerülne valamit megoldanod, drága mamikám. Az mellett örülj, hogy lesz regénytémád, és nem is akármilyen.

— Mit gondolsz, mért feszítettem magam kínpadra? Pontosan ez a gondolat született meg az én fejemben is.

— Meg az a kis mellékes, amit kaptál hozzá — gondolta hozzá Zsolti. — Ha gyalog mennénk, előbb érnénk oda, akkora a kocsiforgalom.

— Tudom, de beszédem van ezzel a két úrral, el kell igazítanom őket, mielőtt

megérkezünk. Éppen ezért, tegyél egy kerülőt. Na, indulj már! Nos, Árpád fiam — kezdte, szigorú arcot öltve Terka mama —, ne játsszátok tovább velem ezt az eltűnősdit. Rosszul viselem, és nagyon rám ijesztettetek.

— Csak jártunk egyet és nézelődtünk — mentegetőzött Árpád, és Bulcsú felé sandított.

— Csak te nézelődtél, fejedelmem. Nekem folyton rajtad kellett tartanom a szemem, hogy ne csinálj meggondolatlanságot — szántott mély vonásokat Bulcsú arcára a keserűség, s szemrehányó hangon tette hozzá. — Fehérnép miatt már vesztettek csatát is a fejedelmek.

— Másról beszélsz, vezírem, nem rólam. Én a csatában, csak ellenséget látok — feszítette meg büszkén a felsőtestét Árpád.

            Bulcsú hagyta elmenni a füle mellett, és  tovább méltatlankodott: — Hogy lehet élni ebben a bűnös világban? A nők testét alig borítja ruha, a hasukat is lehet látni. Máglyán kellene elégetni mind, vagy lefejezni. Én inkább a kardomba dőlök, mint nézzem a pucérságukat. Nem értem a fejedelmemet. Azt kell látnom, cseppet sem bánkódik, hogy pihen a kardja.

—Ami a hormonjait illeti, az nem igen pihen, mindig bevetésre kész — toldotta meg gondolatban Terka mama.

— Mért van ilyen sok nép az utakon?

— Erre nem tudok, mit válaszolni.

            Árpádnak elkomorult az arca. — Nem értem, nem értem — hajtogatta makacsul.

— Vásárolni mennek, meg dolgozni. Meg még egyéb helyekre — próbált Zsolti magyarázattal szolgálni.

— Azt hittem, vásár van. A vásáron szokott ilyen sok nép összejönni, a másik időben dolgozik mindenki. Ők, mikor dolgoznak, ha az úton vannak?

Az idegességtől el kezdett repdesni Terka mama szempillája.

            Alig tudta Zsolti visszafojtani a röhögését. Vett egy mély lélegzetet. — Te aztán tudsz kérdéseket feltenni.

— Mihaszna nép — dörmögte Bulcsú.

— Lehet, hogy igazad van — bólogatott Terka mama. — Ne feledd, amit már

mondtam: a mi korunkban a kenyeret is másképp szelik. Viszont, ha megkérhetlek, ne gyere elő mindig azzal a rémdrámának beillő szöveggel, hogy lekaszabolsz mindenkit. Számomra szörnyű kellemetlen, mert ha hallja valaki, utólag nehéz kimagyarázni. Ha egyáltalán alkalmam nyílik rá. Akkor tesztek a kedvemre, ha hallgattok, mint a néma gyereket.

— Abból nem lesz gubanc — toldotta meg Zsolti, hogy a nagyanyja kedvébe járjon. 

            Büszke, magabiztos fejtartással jelentette ki Bulcsú: — Puszta kézzel is el tudok bánni az ellennel, akár öttel is elbírok. A bajnoki tornán mindig én győztem.

            Érdes hangon vágta rá Terka mama. — Nyugodtan el is felejtheted! Hol tartunk mi már bajnoki tornák tekintetében?

            A férfiemberek nem mérik össze az erejüket, ügyességüket? Akkor honnan tudjátok meg, ki a legjobb, legbátrabb vitéz, hogy kit állítsanak a csata élére?

— Hát lenne néhány elképzelésem, csak sajnos, másképp mérik a vitézséget. Bár lényegében most is vannak bajnoki mérkőzések, csakhogy a győztes nem csatázásra ácsingózik. Őt az érdekli jobban, mi szolgálja jobban az érdekét, vagy mennyi pénzt kaszálhat.

— Hogy kell pénzt kaszálni? — nyílt ki Bulcsú érdeklődése a csata szóra. Gyorsan észbe is kapott, és zavartan Árpádra nézett. Azt már még sem engedheti meg magának, hogy férfias dologban leereszkedjen egy nőhöz, és úgy tárgyaljon vele, mintha férfi lenne

Terka mamának sem volt ínyére belebonyolódni olyan témába, amihez hosszú magyarázatot kell fűznie.  — Kigondoltam mindent, hogy ne legyen panaszra okotok — tért ki gyorsan a válasz elöl. — Rendeztem számotokra egy közös szalont, aztán külön egy-egy hálószobát. Abban azt csinál mindenki, amihez kedve van. Már mint, ahogy  normális gondolkodású emberekhez illik — tette  hozzá, megnyomva az illik szót.        

            Már-már úgy tűnt megértették a leckéztetést, amikor Bulcsú, felindulva, sárgán villogó tekintettel dörögte: — Rabságban legyünk? Nem tűröm, hogy fehérnép parancsszavára tegyem a dolgom, és ne tiszteljék bennem Árpád fejedelem vezírét. — Hangja, mint az acél, már metszően csengett. —Mindenkit kardélre hányok, aki ujjat mer húzni velem, vagy ellen szegül az akaratomnak.

            A komolynak látszó fenyegetésre Terka mama segítségkérően nézett Árpádra, ő pedig megértően bólintott. Bulcsú vállára tette a kezét. — Hű vezírem, megértem, hogy nehéz elfogadnod, hogy minden másképp van, mint... Látnod kell magadnak is, itt nincs ellenség; se besenyők se gernyánok. Felejts el a szokásaidat! Amikor magammal hívtalak, én sem sejtettem, mi vár ránk, mégis megpróbálok alkalmazkodni. Ez is vitézi cselekedet.

            Bulcsú keményen összeszorította a száját. Egy fejedelemmel még sem ellenkezhet.

— Most más világban, más korban élünk, minden más, mint a mi időnkben — erősködött tovább Árpád. — Igaz, a nők ruhaviselete engem is meghökkentett, és nehezen ment a fejembe, amilyen merészen járnak kelnek, nem sütik le a szemüket, ha férfiemberrel beszélnek. Nekem tetszik.  Nem kell napokig, hetekig keringeni körülöttük, hogy egy szót ki lehessen húzni belőlük...

            Mint akit mellbe vágtak, Bulcsú felhördült. — Ez okozza majd a vesztedet, fejedelmem! Valamikor az ország gondjai kevés időt hagyott a keringésre, csak ritkán estél a bujálkodás bűnébe. Most nem a fegyverforgatás, hanem a fehérnép meghódítása vola a fő gondod, hogy minél gyakrabban bűnbe ess.

            Derűs nevetéssel jutalmazta Árpád, a jóindulatú leckéztetést.  — Most neked

is lesz időd behozni, amit elmulasztottál. Úgy akarsz megöregedni, hogy nem tudod, mi különbség van két nő között?

            Látszott Bulcsún, hogy korbácsütésként hatottak rá Árpád szavai. — Én bajnok vagyok, a hazámat szolgálom, nincs szükségem másra.

            Árpád, mint akinek egy pillanatra megszólalt a lekiismerete, bűnbánóan lehajtotta a fejét.

— Ne számíts nála kalandos őrültségekre — jegyezte meg epésen Terka mama.

            Bulcsú a kardja felé kapott, de amikor ráeszmélt, hogy nincs a helyén, tehetetlen indulatában rávicsorgott Terka mamára.

*

            A nagy forgalom miatt, egy ideje, csak araszolni lehetett a kocsival. —

Dugóba kerültünk — jelentette ki Zsolti.

— Dugó? — ismételte meg Árpád.

— Nagy a forgalom... Sok a gyaloghintó, várnunk kell — magyarázta Zsolti hátra fordulva. Csúfolódó mosollyal kérdezte — Érdekelne, mi érdekességeket láttatok kószálás közben?

            Árpád felnevetett. — Nem tudom, mi neked az érdekes. Gondolom a házak, amik maguktól mennek, és emberek járnak, ki és be. Ami ámulatba ejtett, mindenki rohan valahova.

            Zsolti közbe vágott. — Mit kell ezen csodálkoznod?  Ti sem sétagaloppoztatok a lovatokkal, ha fontos helyre igyekeztetek.

            Támadó lendülettel, Bulcsú válaszolt Árpád helyett. — Minket országos ügyek szólítottak, amiket nem lehetett halasztani.

— Azt sem értem, kicsit sem értem — vette vissza a szót Árpád —, akkora hatalmas embereket pingálnak a papíruszra...

— Egyet értek, mert, én sem értem — válaszolt Zsolti nevetve.

            Noha, Terka mama a két emberrel való összes társalgást gyerekesnek tartotta,

mégis úgy gondolta, ezt nem lehet szó nélkül hagyni. — Az iránt érdeklődtél, mi a politika, ugye? Azok a papíruszok Plakátok, azok képét ábrázolják, akik közül ki kell választanunk, ki legyen az új kormányfő, ha úgy tetszik az új fejedelem. Nem akarok belebonyolódni, hogyan zajlik most az új világban egy választás, de azoknak a papíruszoknak az árán, amelyek az ország minden városában, településein megtalálhatók, egy nagy falunyi házat fel tudnának építeni, vagy az ország útjait kijavítani.

— Elborzadok attól, amit mondasz — háborodott fel elborult tekintettel Árpád.

            Megvetően legyintett rá Terka mama. — Én is elborzadok, de nem lehet tenni ellene semmit, mert ma már az egész világon, így zajlanak a választások. És ha azt tudnád…

— Jegeljük ezt a témát, nagyikám — szólt közbe türelmetlenül Zsolti. Mániákusan, mindenből politikát kovácsolsz.

— Én? Mért pont én? Tíz éve már erről szól minden

— Hogy volt tovább, merre jártatok, mit láttatok? — fordult Zsolti Árpádhoz.

— Nem tudtuk merre menjünk, de a vezírem igazságérzete és a kíváncsisága mindig bajt hoz a fejére. Nézelődés közben egy térre tévedtünk, ahol gyerekek játszottak. Halászhálóba dobáltak egy nagy-nagy golyót, de nem mindig sikerült. Nem tudom megérteni, mért bajlódtak vele, amikor a hálónak lyukas volt az alja.

— Ha jól kapizsgálom, a golyót, úgy mondják, hogy labda, a halászhálót kosárnak. Együtt kimondva; kosárlabdaháló. — próbálta Zsolti megmagyarázni a lehetetlent. — Szóval a kosárlabda körül támadtak Bulcsúnak gondjai?

— A derék vezírem jó szándékból felemelte az egyik gyereket, hogy ne a háló mellé dobja a golyót. Ekkor következett, amire nem számított. Íziben ott termett két haragos ember, és nem tudom, miért, lökdösni kezdték. Ő az ellenséget vélte látni bennük, s azon nyomban felkapta az egyiket, majd elhajította. Amikor elterült a földön, és nem mozgott, már tudtam, ebből baj lesz, gyorsan el kell tűnnünk. Persze a vezírem, előtte még fejbe verte a másikat is.

— Fő, hogy itt vagytok — jegyezte meg vigyorogva Zsolti.

— Biztos, hogy egyik sem halt meg? — kérdezte a félelemtől elfehéredve Terka mama. Csupán a rendőrségtől való félelem tartotta vissza, hogy ne induljanak

rögtön a helyszínre.

— Ha meghaltak, ők akarták — válaszolt zord hangon Bulcsú. A megbánásnak a morzsája sem látszott rajta.

A közömbösség felbőszítette Terka mamát, epésen vágta oda: — Én sem sajnálnálak, ha a hősködésed tömlöcbe juttatna. — Lesújtó pillantással tette

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.