Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 4 rész

4 rész

véleménnyel a mézes-mázas emberekről, a falnak tudott menni tőle, most rákényszerült. Negédesen búgta. — Se loval, se lovas kocsival nem szolgálhatok, uraim... Szóval meg kell elégednetek ezzel a gyaloghintóval — fűzte hozzá évődő humorral. Remélte, a derűs hozzáállásával, engedelmességre bírja a makacskodókat.

            Azok szó nélkül, tanácstalanul, egymásra pislogva álldogáltak tovább.

            A másik lépcsőházból egy angol agár kutyát sétáltató férfi lépett ki. A

tartásából ítélve, valószínű másik irányba szándékozott menni, de a kutyája mást gondolt, az ég felé tűzve az orrát beleszippantott a levegőbe, és megindult Árpádék felé. A gazdája, pórázánál fogva vissza akarta tartani, de nem bírt el vele. Türelmét vesztve kiáltott rá. — Mi a csudát akarsz, hová mész?  

Az agár ügyet sem vetett gazdája haragjára, erőnek erejével Bulcsú mellé vonszolta, és izgatottan szagolgatta a csizmát, majd beleharapott a szárába, és

ráncigálni kezdte.

            A döbbenettől sóbálvánnyá meredt mindenki, még a kutya gazdája is. Végül nevetni kezdtek, csak Bulcsú nem találta viccesnek a dolgot. Összeszorította öklét és egy súlyos ütéssel próbált megszabadulni az állattól, de a gazdája ijedt kiáltása megállította, mielőtt lecsapott.

— Ne! Kérem uram, ne bántsa! Lord, hagyd abba! — szólt rá a kutyára és a nyakörvénél fogva elráncigálta. — Nem értem, egyszerűen nem értem! Csak a vadszagra indul be, legalábbis, azt hittem — motyogta.

— Ezek az agarak, bár szelídek, de nagyon kiszámíthatatlanok, ismerem a fajtájukat — mondta Terka mama kedvesen mosolyogva. Ám, amint a férfi hallótávolságba került, stílust váltott. Haragosan rivallt Bulcsúra — Neked sosem volt kutyád? A lovaddal is így bántál?

            A válasz elmaradt.

— Na, mi van? — mordult Terka mama. —Az imént nektek beszéltem. Beszállni gyorsan!

            A határozott, erélyes hang megtette a hatását; a két hezitáló egyszerre lépett a kocsi felé, de a bizonytalanság ott rezgett a szemükben. Árpád tétova hangon kérdezte: — Ha nincsenek lovak, hol vannak az emberek, akik a hintót viszik?

            Az asszony magabiztosan legyintett. — Ne aggódj, van itt ló is, csak láthatatlan. Tudjátok? Az ezer év. Ne húzzuk az időt, uraim, üljetek be, mert a lovak türelmetlenek.

            Jóindulattal sem lehetett ráfogni Bulcsrúra, hogy gyorsan forog az agykereke, most viszont lerítt az arcáról, hogy kételkedik a ló meséjében. Hiszem, ha látom, gondolhatta, és a kocsi elé cövekelte magát. Hatalmas tenyerével tapogatni kezdte a motorház tetejét, majd egy váratlan, gyors mozdulattal, hogy meggyőződhessen, hová rejtették a lovakat, könnyedén, akár a pillét felrántotta a kocsi elejét.

— Ne, ne! Tedd le! — kiáltott a rémülettől fuldokló hangon Terka mama, és körülnézett, látta-e a jelenetet valaki. Az utca végénél feltűnt egy rendőr körvonala, feléjük is pillantott, de rögtön utána el is tűnt. Nagyot sóhajtott. Hogy lehetne lecsillapítani ezt a dühöngő őrültet? — tépelődött, s aggódva várta, mi

következik ezután. Minden ostobaságra képtelenség felkészülni.

Amikor Bulcsú nem találta sehol a lovakat, fújtatva elengedte a kocsit. Zuhanástól a kerekek hangos csikorgással tiltakoztak a merénylet ellen. — Ez is csak germány varázslat.

— Ez a mániád?

— Lepaktáltál velük, valld be! — dörögte Bulcsú öblös hangon Terka mama felé, sárgán villogó szemmel.

A drámaivá alakuló helyzetet Zsolti oldotta meg. Fogta magát és beült a volán mellé, és intett a két férfi felé. — Ha maradni akartok, maradjatok, én megyek!

Mint aki már bele nyugodott a meg nem érthető dolgok sorába, Árpád szó nélkül beült a hátsó ülésre. Bulcsú, sem tehetett mást, mint egy láncra vert grízli, ő is betuszkolta magát.

            Éppen el akarta indítani Zsolti a kocsit, amikor egy vigyorgó, kopasz fejű fickó tűnt fel az ajtónál.  — Bankot robbantottál, haver? — hajolt be a nyitott ablakon. —Tegnap még egy ócska biciklid sem volt, úgy kértél kölcsön, ma már egy menő verdában domborítasz? Nem mondom, ez aztán az áttörés.

            Fölényes mosoly suhant át Zsolti arcán. Az új helyzet, hogy irigységet

kelthet, megelégedéssel töltötte el. — Egyszer lent, egyszer fent. Tudod, hogy van ez, haver? Na, szia, majd máskor rád hegyezem magam. — tolta ki a kopasz fejet tenyerével az ablakon, majd nagy- anyjához fordult. — Hová?

— Egy étterembe ebédelni.

— Ennyit én is tudok.

— Te ismered a nyilvános helyeket, mért tőlem kérdezed?

— Mit szólsz az Fordhoz, nagyikám? Csinos jószág, nem mindenki jut hozzá.

És nézd meg a műszerfalat, tapogasd meg az ülés szövetét...

— Hagyjál már engem békén ezekkel az ostobaságokkal!

            Valóban idegesítették Bánónét unokája kérdései. Eddig is csak a Trabantot ismerte fel, a többi kocsi olyan volt számára, mint két tojás, legfeljebb a színük szerint tudta megkülönböztetni, de azt is csak a világosat a sötéttől. A piros Ford is csak azért tűnt fel neki, mert olyan régi vágású. A filmekben látott hasonlókat. Ritkán ült kocsiban, és még ritkábban taxiban. Amikor a veje kicserélte egy drágábbra a kocsiját, eljutott ugyan a füléig, amikor tárgyalták, de az agya nem reagált rá. Amikor megkérdezte, tetszik-e neki, alig tudott, mit válaszolni. Se a fazonja, se a színe között nem fedezett fel változást. Amikor pedig a felöl érdeklődött, milyennek tartja az üléshuzatot, megtapogatta, de majdnem köhögési rohamot kapott, és csak bólogatott.

— Kíváncsi vagyok arra a show- műsorra, amit ezek alakítanak majd — intett Zsolti állával hátra a két férfi felé, akik az induláskor, úgy belelapultak az ülésbe, mint akiket odatapasztottak. Csak a szemgolyójuk tiktakozott jobbra-balra a megilletődéstől. — A legszebb benne, hogy akár ki is rakhatnak minket az étteremből, ha túl zajosnak találják a viselkedésünket.

— Halkabban beszélj, mert meghallják!

— Ebben a ricsajban?

— Ebben a ricsajban is. Bár ahogy észreveszem, a rengeteg látnivaló elvonja rólunk a figyelmüket. Különben, amit fontosnak találtam, lefixáltam már velük, míg te a kocsiért futkostál. Árpádtól ígéretet kaptam, hogy nem csinálnak, semmilyen zűrt, nem kérdezősködnek, még akkor sem, ha nem értenek valamit. Ami nem elhanyagolható szempont, mindenben engedelmeskednek. Most az

első debütálásnál kiderül, képesek-e betartani?

— Gondolod, hogy menni fog? Már az is csoda, hogy sikerült rábeszélni és megértetni velük a kosztümcserét.

— Hát semmiben nem pillekönnyű esetek közé tartoznak, A kardjuktól nem akartak semmiképpen megválni. Azért, mire megérkeztél, még Bulcsút is sikerült megpuhítanom. Viszont a gatyázásra nem számítottam.

— Nos, a kardok. Ahogy elnézegettem, azok is megérnek egy vagyont. A

muzeális értéküket nem is említve.

— Na, nem! Min spekulálsz, te? Az hozzájuk tartozik, mint ló a lovasához. Felejtsd el, de örökre! Nem alkudozott a német pasi?

— Én is arra számítottam, amikor kimondtam, csak úgy a hasamra ütve a tízmillcsit. Meglepett, amikor rögtön rábólintott. Ebből rögtön arra következtettem, biztos a dupláját éri. Akkor viszont már nem srófolhattam felfelé az áron. Most hogy tudom, hányadán állunk, a következő adagnál már nem leszek szívbajos.

            A rengeteg kocsi miatt, csak araszolva lehetett haladni, így a két történelmi hősnek nagyobb alkalma nyílt a nézelődésre. Árpádnak minden csinos nő láttán majd kiugrott a szeme.

Néhány járókelő menet közben tölcséres fagylaltot nyalogatott.

— Azok, mit esznek? — kérdezte, a szokásos naiv csodálkozással Árpád.

— Fagyiznak — Válaszolt Zsolti, majd kegyesen hozzáfűzte. — Jeget nyalogatnak. Isteni dolog ebben a hőségben.

— Hőségben, jeget? Te haver, nem vagyok gyerek.

            Felülkerekedett Zsoltiban a nagylelkűség, Árpád helyébe képzelte magát.— Szeretnéd, megkóstolni?

— Kóstolni? Azt a szakácsom szokta, mielőtt elém teszik az ételt.

— Nyalogatni, ha így érthetőbb.

— Hülye ötleteid vannak — súgta oda felháborodva Terka mama. — Nem akarok több galibát. Náluk semmit nem lehet előre tudni.

Zsolti, úgy tett, mint aki nem hallotta a baljós előrejelzést, egy útkereszteződésnél kivágódott a kocsisorból, és befordult egy utcába.

— Hogy, mit kapsz te tőlem, ha valami gubanc lesz — fenyegetőzött Terka mama.

            Hamar találtak egy fagylaltozót. — Mit szeretnétek? — kérdezte Zsolti. — Csokis, vaníliás vagy gyümölcs ízű fagyit?

            A csoki szó hallatára, gyerekes öröm csillant meg Bulcsú szemében. Megnyalta a száját, mosolyra húzta, és harsányan, mint aki harcra buzdítja a katonáit, kiáltotta — Csokit, sok csokit akarok. Ettem Vola nagyon rég.

De tanulékony lett egyszerre ez a vadember — méltatlankodott Bánóné. Nem is ismerték Árpád idejében a csokoládét. Még kiderül, hogy a fagylaltgépet is a honfoglalás idején találták fel.

Öten álltak Zsolti előtt, várni kellett, hogy rá kerüljön a sor. Egy szép, fiatal, lila csíkokban festett, rövid hajú lány áll mögéje.

Árpádnak rögtön rátapadt a szeme. Nem csak a lány szépsége bűvölte el, hanem a kirívó hajszíne is.  Mellé lépett. Ebben még nem volt semmi meglepő, de abban már igen, hogy simogatni kezdte a haját. Valamiről meg akart győződni.

— Mi a fenét csinál!? — szólt rá a lány.

            Árpád továbbra sem zavartatta magát. Még Terka mama tiltakozó mozdulata is elkerülte a figyelmét. A lány ajka alá nyúlt, és maga felé fordította a fejét.

            Ez már provokációnak bizonyult. A lány ijedt csodálkozással nézett Árpádra és hátrálni kezdett. — Ha nem hagyja abba a molesztálást, rendőrt hívok.

— A szép hölgy kap tőlem sok, sok aranytallért, ha az ágyasom kíván lenni — mondta Árpád ártatlan tekintettel.

— Ennek nincs ki a négy kereke — sápadozott a lány. Hogy elkerülje a további molesztálást, sarkon fordult és elsietett.

            Árpád utána akart menni, de Terka mama megfogta a karját. — Hagyd, hadd menjen! Láthatod, hogy nem akar az ágyasod lenni.

— Majd megmondom neki, hogy én vagyok az Árpád fejedelem.

            Egy középkorú hölgy, aki a sorban álló férjére várt, nevetve szólt oda. — Figyeld csak, Pista! Ezek biztos a tévében forgatott „kész átverés” szereplői. Úgy tűnik, próbálnak, vagy már a fő műsor megy

            A férjet nem igazán érdekelhette a dolog, mert közömbösen rántotta meg a vállát. — Felőlem lehet maga az úristen is.

Sajnálkozva nézett Árpádra a hölgy. — Szegény kislány, most kimaradt egy jó buliból.

            Terka mamát idegessé tette a nő lelkesedése, esdekelve nézett rá. — Jaj, ne tessék már hangoztatni, mert idecsődülnek az emberek, és megzavarják a próbát. Az pedig nagyon kellemetlen lenne.

A nő kissé megszeppent — Ja, persze, persze, Elnézést.

*

            Amikor Bulcsú és Árpád kezükben tartották a kétgombócos fagylaltot, először nem tudták, hogy álljanak neki, majd lassan, óvatosan, alig érintve a nyelvükkel, belenyaltak; tekintetük közben olyasmit tükrözött, mintha attól félnének, hogy a fagyi visszanyal. Aztán meglepetés szerűen, Bulcsú betömte szájába az egészet. Igaz, először le és felfutkosott az ádámcsutkája, szeme kidülledt, de lenyomta. — Ez jó vola — krákogta levegő után kapkodva. Zsoltira nézett, és ráparancsolt. — Hozua nekem még, íziben!

A két hős, időnként összekombinálta a régi és az új nyelvet.

Amikor Bulcsú látta, hogy a követelése süket fülekre talál, nem tétovázott, elszántan, határozott tartással a pulthoz lépett, s mire Bánóné észbe kapott, kiemelt a tartójából egy sorozat tölcsért, és odanyújtotta a kiszolgáló lánynak. — Aduta nekem csokit, noudjon sok csokit — parancsolt rá a meglepett lányra.

            Kiverte Terka mamát a veríték, mire megmagyarázta Bulcsúnak, ha ismét lenyeli egyszerre a fagylaltot megfagy a torka. Csak nyalogatni szabad.

            Míg a kocsihoz ballagtak Árpád is elnyalt még egy tölcsér gyümölcsfagyit. Elégedetten jegyezte meg. — Tetszik ez a huszonegyedik század, aduta nekem sok szépua. Lehet vola, hogy itt maradok.

— Hiányzott ez neked? — mordult Terka mama Zsoltira, amikor végre ismét benn ültek a kocsiban. — Ha Árpád nincs észnél, és nem olyan visszafogott, rosszabbul is végződhetett volna. Arról nem is szólva, még képes betartani a szavát, ahhoz pedig az ország összes pénze is kevés lenne.

— Ne légy már ennyire szigorú szegényekhez, nagyikám. Igaz, Bulcsú olyan

néha, mint a házi pulyka, de Árpád jámborabb a néma kacsánál. Ezek a dolgok mind benne vannak a pakliban. Azt pedig nem tagadhatod, hogy a hibáik mellett, istenien jópofák.

— Neked!  — zsémbelt tovább Bánóné, nem is sejtve, hogy Bulcsú által kreált valódi gyötrelem ezután következik.

— Ugyan, mamikám! Nem csak a...

— Elhallgass te! — fojtotta bele Zsoltiba a szót Terka mama. Nem akarta hallani az igazságot. Ő is érezte, hogy a gazdagság tudata fellazította morális megítélését, és kapzsivá tette. Kicsit szégyellte magát érte, de nem kívánt ezen rágódni. Mért én legyek különb másoknál, ha már a sorsom így rendelkezett?

Megálltak egy elegáns étterem előtt. Zsolti kiugrott a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót, hogy a két vendég kiszállhasson, de ők ülve maradtak.

— Megérkeztünk, uraim.

— Nem látok senkit, akik fogadnak minket — mondta Árpád méltóságteljesen feszesre rántva magát. Vádló tekintete igazolta, komolyan is gondolta. — Én Magyarország fejedelme vagyok, és ezt nem hagyhatja még az ellen sem figyelmen kívül.

— Csak voltál fejedelem, hapsikám, ha már minden árón ragaszkodsz a titulushoz. Azóta kitágult a világ és más szelek fújdogálnak. Kénytelenek lesztek megelégedni a mi szerény kíséretünkkel.

— Már megint az ezer év, elfelejtettem. Mit jelent hapsikám?  Valami rangféle?

— Így is mondhatjuk.

— Te is hapsikám vagy?

— Hosszú.

— Tudom már! Haver!

— Rád bízom. Különben, mint nagyanyámtól hallhattad, Zsolti a nevem, mint a te fiadnak.

            Árpád a levegőbe bámult, de a gondolata a múltban kutatott. — Igen, Zaltau.

— Most, csak egyszerűen Zsoltnak mondjuk. A Zsoltból alakult ki a Zoltán. Kicsit bonyolult, még számomra is, de elfogadom.

— Nem akarok az ezer év előtti időre gondolni, csak a huszonegyedik századra.

Olyannak tűnik számomra, mintha csak szépet álmodnék. Az én nemes apám szokta vola mondani nekem: — „ Ha elfoglaljátok az új hazát, fiam, bőség várnépünkre. Megszűnik a kín, a sok szenvedés.”

— És dübörgött a jólét?

— Mi az, hogy dübörög?

— Én sem tudom, de sokat hallom mostanság. Vedd úgy pajtás, hogy nem szóltam semmit. Már engem is meghülyít a kérdéseivel, nem csak a nagyanyámat? — morzsolta a foga között Zsolti.

            Ezt már Árpád nem hallotta, más kötötte le a figyelmét. Két csinos — szolárium barnította combú —, rövid farmernadrágos lány ment el a kocsi mellett. Bulcsú felhördült, s olyan lett az arca, mint a piros paprika, Árpádé pedig, mint akinek a hátát simogatják. Szeme elé kapta mindkét kezét, s az ujjai rései közül lesett utánuk, míg csak el nem nyelte őket az utca forgataga.

Felsóhajtott.

— Jó csajok, Mi? — nevetett Zsolti.

— Úgy veszem észre, Árpád idejében sem fogadtak vakságot a férfiak. Sőt, azt gondolom, amilyen epekedve bámulja azokat a lányokat, hormontablettára sem lenne szüksége, ha úgy adódna — jegyezte meg epésen Bánóné, és megcsóválta a fejét. — Menj előre, Zsoltikám, te vagy a férfi, és égis csak jártasabb vagy az éttermek dolgában, mint én. Azt már említenem is felesleges, magadtól tudod, hogy illik viselkedni.

— Megpróbálom eljátszani az úriembert, de ne várj tőlem nagy alakítást.

— Se baj! Erős a gyanúm, ami nem megy magától, helyreigazítja a pénz.

— Azért nem szükséges túl nagyvonalúnak lenned — jegyezte meg halkan Zsolti.

Te ne oktass engem, akarta mondani Terka mama, de már nem tudott szóhoz jutni, más vonta el a figyelmét.

A lengőajtó okozott némi fennakadást az étterembe való bejutásnál. Árpád nagy lendülettel akarta tolni és beszorult. Alaposan fejbe vágta, és csak a második kísérletre jutott át rajta. Bulcsú viszont rendezett egy önálló produkciót a műsorhoz. Még a járókelők is megálltak kíváncsiskodni. Amikor nála is megakadt az ajtó, összezavarodott, és az ellenkező irányban akarta tolni, az pedig tiltakozásul még jobban beszorult. Erre olyan harci állásba helyezkedett, mint akin rajta ütött az ellenség

Zsolti ugyan mutogatással próbálta eligazítani, hogy forduljon meg, de attól még dühösebb lett, a méregtől felfúvódott az arca is, és az öklével verni kezdte az üveget. Már-már attól lehetett tartani, összetöri az egész ajtót.

A helyzetet Árpád mentette meg. Valamiféle titkos jelzéssel engedelmességre bírta Bulcsút. Erre meg várta, míg kimenti szorult helyzetéből.

            Terka mama kétségbeesetten súgta oda Zsoltinak:

— Láttad, mit műveltek? Félek, ez csak a kezdet, egy pillanatra sem szabad őket magukra hagyni. Lépkedj Bulcsú nyomába, én Árpádot követem, hogy rögtön kéznél legyünk, ha valami bolondságot csinálnak.

— Rossz elgondolás. Nekem kell elől mennem, úgy kisebb a baj....

            Alig fejezte be Zsolti a mondatot, máris repült az előtérben fekvő szőnyeg és a ruhatáros pultjához csapódott. Kiderült, hogy Bulcsúnak beakadt a csizmája sarka, és mint haszontalan tárgyba, tovább rúgta.

— Időnként, csak úgy váratlanul kiújul a fóbiája ha szőnyeget lát — magyarázta a ruhatáros nőnek Zsolti. Elég ügyetlen mesével próbálta elsimítani Bulcsú botrányos viselkedését, de jobb nem jutott eszébe. Amikor látta a nő megértő tekintetét, nekibátorodva folytatta. — Még gyerekkorában alakult ki nála, amikor a fivére játékból begöngyölte a szőnyegbe...

— Nem szükséges magyarázkodni, uram, ismerem ezt a betegséget — válaszolt a ruhatáros nő jóhiszemű, sajnálkozással.

            Nem értem, mért nem nyughat Bulcsú a bőrében? Hadba száll mindennel, mindenkivel — töprengett Zsolti. — Az már biztos, nem az a kellemes, alkalmazkodó ember, aki állandó helyet bérel valaki szívében.

Belépve az étterembe, egy fiatal, elegáns formaruhában öltözött pincér sietett eléjük. A széles, mesterkélt mosoly az arcára fagyott, amikor meglátta Árpád és Bulcsú lábán az agyon nyűtt, rövidszárú, hasított bőr csizmát. Egy pincérnek nincs engedélyezve, hogy hosszan csodálkozzon, a mosoly újra elfoglalta helyét az arcán, és mérsékelt udvariassággal kérdezte: —Van asztalfoglalásuk a kedves

vendégeknek?

            A kérdés Zsoltit összezavarta és elbizonytalanította. Zsoltit igen, de nem Terka mamát. — Nincs. Azonban bízom benne, hogy nem jelenthet problémát — mondta olyan fejtartással, mint amikor egy királynő a puszta tekintetével rendreutasítja a főszakácsot, mert elsózta a levest. Elszánt mozdulattal belenyúlt a táskájába, és egy papírpénzt tömködött a pincér szivarzsebébe, aki felélénkült mosollyal készsége jeléül, meghajolt. — Természetesen nincs semmi probléma, hölgyem. Szíveskedjenek követni.

— Nagy vagy, Mamikám — mondta Zsolti őszinte elismeréssel, amikor az asztalhoz ültek.

— Te pedig egy málészájú. Olyan bődületes marhaságot mondtál... Na jó, az a jámbor nő pedig elhitte. Itt az ideje, hogy meg tanulj hitelesen improvizálni.   

— Téged úgysem tudnálak lekörözni.

            Hiába tett Árpád fogadalmat, Bulcsú nem érezte, hogy rá is vonatkozik. A tekintetén látszott, hogy kicsinek találja az asztalt. A székkel is gondja támadt, megragadta, magasba emelte, s megvizsgálta a lábait, vajon elbírják-e a súlyát?

Ott termet egy másik pincér. — Van valami gond, uram?  — kérdezte.

— Semmi, igazán semmi — hadarta Bánóné Bulcsú helyet.

— Míg a kedves vendégek átnézik az étlapot, szolgálhatok valami itallal? — nyájaskodott a pincér, de a szemét nem vette le Bulcsúról.

Bár a kérdés ismét Zsoltinak szólt, Bánóné újra megelőzte. — Azt még nem beszéltük meg. Majd szólunk. Azonban lenne egy nem szokványos kérésem — mondta, és gyakorlott, elegáns mozdulattal egy papírpénzt csúsztatott a pincér zsebébe.

— Állok szolgálatára, hölgyem.

— Lehet, hogy a két úriember körül ezután is furcsa dolgokat tapasztal majd. Nem kívánom megmagyarázni, miért, mert nem tartozik senkire, ezzel szemben, maguk nem csodálkoznak, ha bármit is észlelnek, hanem úgy tesznek, mint aki nem lát, nem hall semmit. Ugye érthetően mondtam?

— Természetesen, asszonyom. Ahogy óhajtja, asszonyom, nem látunk, nem hallunk semmit, asszonyom. Legalábbis...

— Nincs legalábbis!

A pincér gyanakvó bizalmatlansággal nézett Bulcsúra, de megadta magát. Igenis, asszonyom. Van még valami kívánság?

— Ez minden.

            Hamar módjában állt a pincérnek gyakorolni ígéretét. Bulcsú arcán megmerevenedtek a vonások, dölyfösen, szinte arrogánsan vonta kérdőre:— Mit keresnek itt ezek az idegen emberek? Ki engedélyezte, hogy Árpád fejedelem jelenlétében üljenek?

            Próbált a pincér terepszínű arcot rögtönözni, de szempillája rángatózásán nem sikerült úrrá lennie. — Ők is vendégek, uram, épp úgy, mint önök — mondta ferdére sikerült mosollyal, és csuklani kezdett.

Ismét szóra akarta nyitni Bulcsú a száját, hogy a további kifogásait kinyilvánítsa, ám Terka mama résen volt. — Egyelőre italnak hozzon ásványvizet, aztán, ha az úrnak elszáll a tréfás hangulata, a többit is megbeszéljük.

Még Zsolti képzeletét is felülmúlták a gyorsan pergő események, amelyben Bulcsú, szinte kifogyhatatlan improvizáltornak bizonyult.— Igazad volt, nagyikám. Egyre húzósabb jelenetre számíthatunk — jegyezte meg, foga között morzsolva a szavakat. Ezt hamar megtanulta. Persze nem esett kétségbe, tudta, a zsebében duzzadó bankók kárpótolják az esetleges kellemetlenségekért. Ha nem tudnám, hogy szellemek nem léteznek, kész lennék elhinni, hogy valóban Árpád

az egyik vezérével jött vissza újra földi életet élni.

Hogy az unalom ne tudjon rést nyitni közöttük, Bulcsú a sótartó nyalogatásával foglalta le magát.  

— Ne vedd észre, annál többet nem tehetsz. Mosolyogj mindenen, mintha természetesnek tartanád, amit látsz — szórta Terka mama legésszerűbb tanácsát Zsoltira. — Hadd higgye mindenki, hogy tréfa az egész. Én pedig próbálom, elterelni róla a figyelmet.

Nagyanyja igyekezetét értékelve, széles vigyor húzódott Zsolti szája köré. — Attól félek, mamikám, Bulcsút annál érdekesebbnek tartják, hogy sikerüljön. Egyébként egyik ámulatból a másikba esek, Nem csak úriasan nagyvonalú, de olyan pörgős lettél, akár egy fiatal. Mit ne mondjak, sokkal jobban tetszel így, mint amikor úgy osztogatod a parancsaidat, mint egy zupás őrmester a gyakorló téren. Kezdem szégyellni magam, hogy eddig nem ismertelek eléggé.

— Ha megnyugtat, én sem magam. Olyan érzésem van, mint aki újra született. Talán mert más forgatókönyv szerint éltem. Arra sem volt alkalmam, hogy parancsokat vagy úri nőként a kegyeimet osztogassam. Nekem a mindenbe való belenyugvás maradt. Annak most vége, mindent bepótolok, mindent, amit elmulasztottam. Kifejezetten jó érzés tudni, hogy bárkivel szemben fölénybe helyezhetem magam. Kiérdemeltem, hogy hasznára legyek saját magamnak, mert idáig csak másoknak használtam. Hogy stílusos fejezzem ki magam, most én leszek a góllövő.

—Engem azért ne hagyj ki a tervedből.

—Ha mindenben szót fogadsz, nem.

— Oké, a kívánságod jegelve.

            Amikor Zsolti kezébe vette az étlapot, a nagyanyja leintette. — Felejtsd el, hogy étlapból rendelünk! — mondta halkan. — Én már kigondolta, mi lesz a menü. Egyszer megnéztem egy ezer év ezelőtt történő kosztümös filmet, azt hiszem, amit ott láttam, az megfelel a barátaimnak is. Igaz, kenyér helyett valami lepényféleséget ettek, de nem gond, megoldjuk azt is. Nos — sorolta a visszatérő pincérnek —, hozzon egy hátsó disznócombot egybesütve, lehet több kilós is. Aztán legyen körbe rakva sült báránycomb darabokkal, sült tokaszalonnával és vagy húsz darab főtt tojással. Köretet nem kérek, ellenben kenyér helyet legalább tíz lángost.

— Lángost? — Repdesett a pillája a pincérnek.

— Kelesztett lepény helyett.— Ha ilyesmi nem szerepel az étrendjükben, nem messze innen van egy lángossütő.

— Hát, nem tudom... Majd kérek engedélyt a főnöktől.

— Azt hiszem, ez nem tartozik rám. Én rendelek, maguk pedig teljesítik a kérésemet.

            Szabályosan remegett a pincér keze, míg feljegyezte a rendelést. — Várnak még más vendégeket is? — kérdezte báván.

— Nem — vágta rá sebesen Terka mama, hogy elejét állja a további kérdezősködésnek. Már feszültek az idegszálai, amit ügyesen a mosolya mögé rejtett. Felállt, és a kezébe kapta a táskáját. — Míg meghozzák az ebédet, itt hagylak benneteket néhány percre — mondta Zsoltinak, és sokat mondó jelzésként sandított a két férfi felé.

Alig, hogy Terka mama, eltávozott egy ringójárású, lángoló vörös hajú, dekoratív, fiatal nő haladt el az asztal mellett. Árpádnak rögtön rátapadt a szeme, s illetlen érdeklődéssel, míg csak ki nem lépett az ajtón, kísérte tekintetével.

— Jó dög — Jegyezte meg Zsolti.

— Jó dög, jó dög — Ismételgette Árpád, mint ki agyába akarja vésni, nehogy elfelejtse.

            Zsolti megértően jegyezte meg magában. Akárhonnan jött ez az Árpád, olyan mint a macska. Ahol éppen van, ott akar egerészni. Aztán arra gondolt, ő is szívesebben viháncolna néhány csinos lány társaságában kinn a strandon — Pláne, hogy van pénze elég —, mint nagyanyja extra kívánságára, ezt a két kőkorszaki pasit terelgesse. Valamiképpen meg kellene bundázni...

             Nem fejezhette be a gondolatot, mert feltupírozott hajjal és egy kis festékkel a száján visszaérkezett Terka mama. Szokatlan eljárás volt ez nála, de most így érezte jól magát a bőrében. Amikor betöltötte az ötvenedik évét, felhagyott a sminkkel, csak a rúzsozást tartotta meg. A hajával sem bíbelődött annyit, mint korábban. Most úgy gondolta, mivel nem szükséges garasoskodnia, ha nem is kirívóan, mért ne adhatna többet magára? Persze rögtön kitalálnák a rosszakarói, hogy a férfifogás eszközét dobta be, pedig ez állt tőle legtávolabb. A férje halála óta, már nem tudott elképzelni idegen férfit maga mellett, jóllehet ebben a korban még gyakori az élettársi viszony.

— Jó dög — jegyezte meg Árpád hangosan, Zsoltihoz fordulva.

— Takaros dög — toldotta meg Bulcsú is a várható ebéd tiszteletére, megengedve magának egy kis hízelgést. Rögtön meg is dorgálta magát érte. Persze csak magában, de le lehetett olvasni az arcáról.

            Dög az öreganyátok térdekalácsa! — méltatlankodott magában Terka mama. A humorérzéke hamar felülkerekedett. — Nem dög, hanem jó csaj. Öreg csaj — fűzte hozzá némi öniróniával. Néhány óra múlva a szátok is tátva marad, ha megláttok, gondolta, és már látta magát egy olyan elegáns kosztümben, mint amilyet a sarki ÁBC vezetőnőjén látott. Igaz, egy tízessel fiatalabb, de alakra éppen egyformák. Kár hogy nem oszthatom meg örömömet Zsófival, sóhajtott.

            Próbálta beleképzelni magát a színesebb, új életébe. Megtapogatta a haját, és máris kész volt a terve.  Fodrászt is cserél; kinéz magának egy fényes elegáns üzletet, ahol kozmetika is működik. Sajnálkozó lenézéssel gondolt a sarki, parányi fodrászüzletre, ahová csak kispénzű vagy nyugdíjas emberek járnak. Egy menő szalon az más. Mindig időben bejelentkezik majd, és fél órával előbb érkezik, hogy végighallgassa a napi eseményeket, az országos pletykákat, amiről a vendégek beszélnek egymás között, és amit a sajtó nem mer szellőztetni. Sőt, egy menő fodrásznál híres nőkkel és híres emberek feleségével is találkozhat. Az ismert emberekről szóló pletykák is hitelesebbek. Az lesz majd az igazi buli. Az

is jót tesz majd a kedélyének, hogy oda mehet majd nyaralni, ahová kedve tartja.

            Egyszer szobajött Zsófi és Bánóné között, jó lenne egy olcsóbb külföldi nyaralást megejteni. Idejük van, az anyagiakat valahogy összekuporgatják. Terka mama először komolyan is vette, mert arra gondolt, bővíti írásához a tudását, nem kell örökké a mások által megélt, mások szájából hallott sztorikat regénnyé formálnia. Még szerencse, hogy az agya képes mindent elraktározni, és vissza tud emlékezni rá. Nem szerette a kitalált történeteket, nem is élt vele, legfeljebb átformálta, színesebbé tette.

            Amikor Bécsben jártak Zsófiával, csak úgy itta az idegenvezető szavait, s örökké kérdezgetett mindenfélét. Az is előfordult, hogy egy fiatal idegenvezető

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.