Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 1 rész

Kép

 

   1 rész  
 
     

Első fejezet            

 

            Türelmesen cseng a telefon, s mivel nem veszi fel senki, abba marad. A hívó, makacs, néhány másodperc múlva ismét rákezd. Bánó Flóriánné, Terka mama — ahogy a fiatalabbak szólítják —, rászánja magát, hogy felvegye, pedig erősen megfogadta, senki számára nincs itthon. Fejcsóválva méltatlankodik. Az biztos, ha leülök a számítógép elé, máris fontossá válok valakinek. Tenyerével ütögetni kezdi a homlokát, mintha a gondolatait akarná visszatartani, nehogy kiszökjenek.

 Negyedszer fogott bele egy novella első sorának megírásába, de mindig megzavarták, és rendre, egy betűig el is felejtette.  Legelőször Zsolti az unokája hívta, aztán téves kapcsolás zökkentette ki egy remek gondolatsor megörökítéséből. Negyedszeri alkalommal az egyik párt kampányszövegét hallgatta végig a telefonban. Rosszul időzítettek, talán egy-két órával előbb időt áldoz rá, de nem akkor, amikor a könyve írása foglalta el a gondolatát. Ezek után már nem tudott az agyában képbe kerülni semmi, így nem tudott ráhangolni a kérdésekre sem.

Csak tartotta kezében a telefonkagylót, és annyit értett az egészből; ha egyet ért a párt politikájával, az egyes, ha nem, a kettes, majd a hármas, négyes gombot nyomja meg. Ő bizony nem sokat lacafacázott gondolkodás nélkül megnyomott minden gombot. Amikor befejezte, jutott eszébe, éppen annak a pártnak szerzett örömöt, amelyiknek nem akart.                      

— Nem vagyok itthon — szólt a telefonba.

— Csak egy percre zavarlak — jött a barátnője, Zsófia könyörgésre változtatott hangja. — Kérni szeretnék tőled valamit.

— Hosszú?

— Nem mostanra gondoltam. Négy után felugrok hozzád és elmondom.

— Négykor? Nem jó. Esetleg hat után szakíthatok egy félórát. De nem többet.

            Egy jelzésnek szánt sóhaj úszott át a vonal másik feléről, aztán a szokásos szemrehányás következett: — Megtisztelő, hogy egyáltalán időt szánsz rám.

            A válasz, hallgatás.

Zsófiát nem olyan fából faragták, mint akit könnyen le lehetett rázni, ha mondani valója akadt. — Képzeld el, barátnőm! — Kezdte egy röpke lélegzetvétel után.

            Megremegett Terka mama kezében a telefon. Ismerte Zsófiát, ha nem állítja le azonnal, nem ússza meg, hogy végig ne hallgassa az aktuális problémáit, és a politikai nézeteit, amelyből rendszerint erős vita alakul ki közöttük. Eszméletlen, milyen tehetséggel tud a bolhából elefántot csinálni, aprónak tűnő eseményeknek akkora feneket keríteni, hogy az ember azt hihetné, itt most élet-halálról van szó. — Majd hat után, Jó? — zárta rövidre a várható szóáradatot.

— Jó, jó. Csak azt akartam mondani, hogy vejemmel összeszólalkoztunk...

— Nem nagy ügy nálad. Remélem, mire jössz, kibékültök?

Így van ez ha családon belül különböző platformon védik az igazukat, csóválta meg fejét Flóriánné. Ismét leült a számítógép elé, és próbálta felidézni a félbe maradt gondolat szilánkjait. Legalább sebtében lejegyeztem volna, fortyogott a monitort bámulva. Hiába erőlködött, üresen kongott a feje. Ez nem az én napom, jobb, ha nem erőlködöm tovább.

            Neki állt elmosni a poharakat, jóllehet csak egyet használt közülük. Általában mosás és mosogatás közben kapta el az ihlet. Ilyenkor egymást taposták fejében a jobbnál jobb ötletek, s abban reménykedett most is úgy lesz.

A poharak elmosva, ragyogó fényesre törölve a tálcára kerültek, de a várt gondolatsor nem jelentkezett, cserbenhagyták. Megrántotta a vállát. Se baj, nem olyan sürgős. Átnézem a Sztori Magazint, határozta el. Nem igen érdekelték a pletykalapok, de néha szükségét érezte, hogy kizökkenjen az eseménytelen szürkeségből, amiben nap, mint nap élt. Szép időskor, hallotta, innen-onnan, amikor még fiatal volt. Végignézett magán. Hát most benne vagyok, a fiatalság pedig mögöttem, húzta el a száját. Annak kellene örülnöm inkább, hogy még nem szorulok senki segítségére, és nem szól bele senki, mit, mikor csinálok.

            A szórakozást ígérő olvasásra nem került sor, ismét megszólalt a telefon. Most valami közvélemény kutatóintézet kérte fel, hogy gombokat nyomogasson. Ez már hetek óta tartott, s bármennyire tiszteletben tartotta a pártok törekvését, kezdte idegesíteni. Ám most sem tudta félvállról venni, mégis csak az ország sorsáról, a megélt tapasztalatai nyomán kell kinyilvánítani a véleményét.

Egyik alkalommal telefonon keresztül megkérdezték, jobb vagy baloldalra kíván szavazni, és hogy hány éves, mert a szerint kellett a gombokat nyomogatni. Nem mintha szerinte számítana a kor, legalább négyévenként elénekelheti azt a régi slágert, hogy „nem csak a húsz éveseké a világ.” Nem ám, mellékelt hozzá némi iróniát. Most még a nevemet, telefonszámomat, koromat is számon tartják, aztán jöhet a daráló.

Tulajdonképpen minek háborgok? Talán elfogadhatóbb volt a rendszerváltás előtti szavazási rendszer, amikor az állampolgárok, akár a bábok, szigorú központi irányítás mellett tették a kötelességüket? Mintha számított volna valakinek is, kit milyen funkcióra jelöltek ki. A szavazó papíron ott szerepelt a jelölt neve, csak be kellett ikszelni, nosztalgiázott Bánóné. Most meg olyan az ország, mint a hangyaboly. Az egyik ismerőse mesélte, a hetvenes években felmérést készítettek a tanárok a főiskolán. Megkérdezték: ki a földművelési, az egészségügyi és egyéb miniszter nevét. A diákok kilencven százaléka nem tudta, s összevissza azt a nevet írta be, amelyik eszébe jutott.  Kádárra, két diák kivételével, azt írták be, hogy miniszterelnök.

            Tizenöt év telt el, hogy a kommunizmust felváltotta a kapitalizmus, és Bánó Fábiánné azóta is várja a csodát, de az nem jelentkezik. Az egzaltáltság, a túlfűtöttség, ami néhány évig lobogott benne, lassan elcsendesedett. De nem csak ő van így vele, nagyon sok választó polgáron a közöny uralkodik. Az is igaz, mindig tudta előre, kire akar voksolni, de az ígérgetésekre számítva, a várt eredmény minden esetben elmaradt.

            Kivételesen az előszoba csengője szólalt meg.

Amikor ajtót nyitott, az alattuk lakó, szigorú, szúrós tekintetű Telki Jánossal találta szembe magát.

Megrezzent Terka mama szempillája, rögtön ráérzett, ez a látogatás semmi jót nem jelenthet. De amikor megszólalt, óvatosságból hangjában egy kis mézet is vegyített. — Valami baj van?

— Baj? De még mennyire, hogy baj van! Ismét átázott a fürdőszoba plafonja — gurultak le sietve Telki nyelvéről a szemrehányó szavak, s lépett egyet az ajtó felé. Talán várta, hogy Terka mama behívja.

— Ismét? Nahát! Nem is tudom, mit mondhatnék erre? — mentegetőzött Terka mama, figyelmen kívül hagyva a szomszédja szándékát. Bár a beázásról még nem győződött meg, biztosra vette, hogy igaz. Ez csakis Zsolti lehetett, futott át az agyán. Már megint úgy zuhanyozott, hogy kipacsálta maga körül a vizet. Akkora nagydarab az a gyerek, hogy a válla kilóg a kádból, arról pedig nem tehet. Tulajdonképpen nem szükséges, hogy itt nála fürödjön — ötlött fel benne, jövőre nézve, az egyetlen megoldás. Meg is mondom neki, csak jöjjön ide. Megmondom, megmondom! Aztán, mit érek vele? Majd beszól neki valamit azzal a kamaszos pimasz hetykeséggel, amivel lerázott magáról minden felelőséget. De okoskodni, az megy neki. Még a tojáshéj a fenekén volt, amikor megtörtént a rendszerváltás, de ő már jobban akar tudni, jobban ismerni mindent az idősebbeknél. — Azt hiszem, vagyis sejtem, mi történhetett...

            Nem igen érdekelhette Telki Jánost szomszédasszonya dilemmája, mert keményebb hangra váltott. — Nem szükséges kifogásokat felhozni, Bánóné asszony, az nem old meg semmit. Ha nem hiszi, jöjjön le és nézze meg!

— Elhiszem, hogyne hinném — rebegte bűnbánó arccal Terka mama. Dehogy akart értelmetlen vitát kezdeményezni, úgy sem neki lenne igaza. — Majd később lemegyek és megbeszéljük — ígérgette, hogy mielőbb megszabaduljon a kellemetlenkedőtől.

Na, ezt leráztam, legalábbis egyelőre igen, könnyebbült meg, amikor becsukta az ajtót. Egy fiókból előhalászta a mobiltelefonját, hogy felhívja Zsoltit, az unokáját, és alaposan megmossa a fejét. Nem tudott beszélni vele, mert hangpostára kapcsolta. Ettől aztán a hátán futkosott mindig a hideg. A világból tudta kiűzni a hangposta, fóbiát kapott tőle. Hányszor megmondtam annak a kölyöknek, azért segítettem be a mobiltelefon vételébe, hogy akkor beszélhessek vele, amikor akarok, de akár a falnak is mondhatnám, méltatlankodott.

Belerogyott a fotelba, és az órára pillantott. Megnézem a híradót, ennyi lazítást megengedhetek magamnak, ha már nem tud megszállni az ihlet, motyogta. Már csak el kellett döntenie, melyik csatornát válassza?

A híradó is napok óta a választással foglalkozott; a politikusok, egymást túllicitálva, ígérgettek fűt-fát, csak hogy maguk mellé állíthassák a közvéleményt, mert ugye a szavazás aránya azon múlott.

Az első hónapokban még óvatosan, visszafogottan piszkálják egymást a pártok, aztán átcsap élesbe a viadal. Következnek a sértőbbnél sértőbb vádaskodások, a másik fél lejáratása, ígéreteinek megsemmisítése. Ilyen formán, aki nem érez erős elkötelezettséget a pártja mellett, kapkodhatja a fejé, melyik ígéreteinek dőljön be.  Nem csoda, ha az ő  korábbi lelkesedése is alább hagyott?

Tele van veletek a hócipőm, kapcsolt át hideglelősen másik csatornára. Ott éppen egy magyar játékfilm következett, Franko Niro főszereplésével. Címe: A honfoglalás. Erről eszébe jutott Zsófia. Elfelejtette mondani neki, hozza már haza, a Magyarok története című könyvet. Két hónapja is megvan, hogy elvitte, ő pedig újra el akarja olvasni, mert szükségét érezte a régmúlt időkön nosztalgiázni, amikor még egységesen gondolkodott a magyarság. És nem is árt végre kiszakadni a mostani zűrös napok kavalkádjából, a választási hajsza zengedelméből.

Akár ki is játssza Árpádot, keménykötésű, fickó az biztos, állapította meg. Kár, hogy nem magyar színész. Nem értette a film rendezőjét. Ostobaság volt azt hinnie, nagyobb lesz a film nézettsége, ha Franko Niróval játszatják a főszerepet, hiszen a magyar színészek között is bő a választék, és hitelesebb lenne.

Mennyivel másképpen gondolkodtak akkor az emberek. Nem csináltak ekkora hűhót abból, ki uralkodjon a nép felett, még a fejedelemség korszakában sem. Összeültek az ország nagyjai, és a legbátrabbat, legrátermettebbet jelölték ki vezérüknek, a nép pedig tűzön-vízen keresztül, követte. Most úgy nevezik, demokratikus választás. Igaz, a királyság idejében már megváltozott a helyzet, öröklődött az utódlás. Ezt meg úgy hívják a mai világban, hogy diktatúra. Kiagyalták, hogy bíborban születtek, jussuk van az öröklött trónoláshoz. Ezt szentírásnak vették az alattvalók is, és a nemzet is. Még akkor is tisztelték bennük az uralkodót, ha némelyik érdemtelenné vált rá. Talán jobb is volt, mert az emberek hittek valamiben.

Ha jól értelmezem a történelmet, tűnődött el Terka mama, valami gubanc lehetett Géza fejedelem körül is, amikor átörökítette fiára, Istvánra az ország vezetését, ami miatt aztán Koppany fellázadt és magának követelte a trónt. Na, akkor sem a becsület vitte sírba az ország főit, állapította meg némi iróniával.

Vitathatatlan, szállt vissza Árpádra a gondolata, jól választottak, amikor Árpádot jelölték ki a magyarok fejedelmének: biztos megélhetést nyújtó új hazát és biztonságot szerzett Hunnia földjén a népének. Talán maga sem tudta felmérni annak jelentőségét, hogy az időskálán erős, megingathatatlan kormányzásával előrevetítette a magyarok több ezer éves történelmének képét. Mihelyst megvetette lábát Kárpát-medencében hatalmat gyakorolt, olyan hatalmat, melyet ellenvetés nélkül követett a népe. Sőt hamarosan olyan tekintélyre tett szert, hogy az itt élő őslakók is behódoltak neki. Na, ezt utánozza le valaki, a mai világban!

Jó, jó, nézett maga elé elmélázva Terka mama, itt-ott tiltakoztak a szlávok is a puccs ellen, de Árpád keményen dacolva, rávezette az őslakosokat, kinek kötelesek engedelmeskedni. Azt pedig nem róható fel neki, hogy az akkori kor meggyőzés eszközei sem simogattak.

            Míg a film pergett, bár nagyban zavarta, hogy Árpád fejedelmet nem magyar szereplő alakítja, a történelmi valóságot is, igencsak leegyszerűsítették. Hamis képet festettek arról hogy a vándorlásuk során, milyen áldozatos küzdelem árán érték el a Kárpátokat, és milyen keservesen gyűrték keresztül magukat rajta. Olyan jelenetekkel cserélték fel, amikor sártengeren kellett vergődniük, meg még néhány hasonló nehézséget, de a valódi küzdelmeket, a harcokat, a magyarság fennmaradásáért, s amelyek részei a magyarok őstörténelmének, szépen kihagyták.

      Na, jó! — intette le magát kritikusan. Én sem tudtam sok mindenről fiatalabb koromban, mert a kommunizmusban a történelemkönyvekből hagyták ki. Elképzelt a mai világban élő Árpád fejedelmet, aki példát mutathatna, hogyan kell, saját érdekeit háttérbe szorítva, szolgálni a népét.  Jó, jó, mostanság már korszerűbb életet élünk. Az akkori időben még nem ismerték a komfortos lakást, a tévét, a telefont, de még a vonatot és a buszt sem. Az egyéb csúcstechnika vívmányát nem is említve. Viszont mindenki nyugodtan, a sorsával megelégedve élhetett, nevelhette gyermekeit az akkori idők igényeihez igazodó, maga által eszkábált sátrában, vagy vályogházában.

            Most luxusautóval közlekednek a kormány kimagasló fői; néhány óra alatt az ország egyik végéből eljutnak a másik végébe. Ők mégis száguldanak: az meg mellékes, hogy időnként elgázolnak valakit. Mit számít az! Olyan védelmi aura veszi körül őket, amelyet a törvény sem tud áttörni. Vajon a honfoglalás után, amikor már egy egész országot kellett Árpádnak kézben tartania, hogyan kommunikálhatott a különböző térségekben élő lakóssággal, vagy a térségeket irányító vezérekkel? Valami varázslatnak kellett működnie, hogy zökkenőmentesen ment minden. Ráadásul, a magyar hon lakóinak kilencven százaléka, a papokon kívül, írni, olvasni sem tudott. És mégis csodát tett Árpád: Hunnia földjén ő teremtette meg a társadalmi gondolkodás alapjait.

A mai fiatalokra vándorolt át a gondolata.

Egy dologban nem változott évszázadok óta semmi: a fiatalok generálják a felfordulást, az idősebbek állítják helyre.

*

Még nem fejeződött be a film, amikor megszakadt az adás és a képernyő hangyássá vált. Ez meg, mi? — Hördült fel Terka mama. Egyszer szánom rá magam, hogy délelőtt tévét nézzek, és éppen most van adásszünet. Velem aztán nem szúrnak ki, dünnyögte. Kivárom, a folytatást, tartson bármeddig.

Az előszoba ajtaja felé kapta a fejét, valaki dörömbölt rajta. Ez nem igaz! Ki az a vadbarom, öntötte el a méreg. Telki nem lehet. Nyers és szókimondó, de nem vetemedne ilyesmire.

Az ijedségtől csaknem hanyatt vágódott: két furcsa öltözetű férfi állt az ajtó előtt: az egyik harminc, a másik, egy marcona kinézésű, negyvenöt-ötven év körüli lehetett, fejükön szegecselt, fényes lemezből készült harci sisak. Ősrégi, a honfoglalás korát idéző öltözetet viselt mindkettő: Ujjatlan kabát, bő ujjú, térdig érő selyeming arany szállal hímezve. A lefelé szűkülő hasított bőrnadrágot, ujjatlan köpeny egészített ki, amelyet a has részen, aranynak látszó csat fogott össze. A tetejében, oldalukon arany fogantyús hatalmas kard fityegett. Arcukat sűrű, selymes szakáll fedett, hajuk a vállukat verte. Összességében úgy néztek ki, mint akiket színpadra készítettek fel. Vagy mint akiket az imént látott a tévében.

Káprázik a szemem? — bámult Bánóné a két férfire. Szóra akarta nyitni a száját, de a nyelve leragadt. Talán mert az idősebb férfi, a robusztus termetével, vad tekintetével, szörnyű ijesztően hatott rá.

Nem is csoda, mély ráncokkal átszőtt homloka, bozontos szemöldöke alatt bizalmatlanságot lövellő szem villogott. Tökéletes Dickens alak, borzadt össze Terka mama. Tekintete átvándorolt a fiatalabbik férfira, s kicsit megkönnyebbült. Az ő meleg, sötétbarna szeméből okos, barátságos fény sugárzott.  Bátorságra kapva, végre hangot is tudott kipréselni a száján. Ridegen, csaknem bántó hangnemben csörrent a két férfira: — Azt hiszem, uraim, eltévesztették az ajtószámot, itt semmiféle cirkuszos nem lakik. A színházat pedig néhány utcával arrébb találják.

Következett a másik meglepetés. Az idősebbik férfi nem jött zavarba, parancsoló mély hangon mennydörögte:— Houg merusz így szouni, hozaunk, aszouni némbeur?

            Először csak hegyezte a fülét Terka mama, de miután nem értett a zagyva beszédből semmit, elvesztette a türelmét. — nekem édes mindegy, milyen nyelven vartyog az úr, ide nem jönnek be, az már biztos!

Fenyegető sárgás fény villant meg a feldühődött ember szemében. —Neum látou, kivel áloudo szembe? — Hüvelykujjával a fiatalabb felé bökött — Ő Árpád vola, megyer fejedelem. Én vola egyik vezíru, Bulcsú.

            Jóllehet szövegből csak annyit értett meg Terka mama, hogy a fiatalabbik férfi Árpád fejedelem, akaratlanul előbújt a humorérzéke. — Ki gondolná? Én pedig vola, Dzsingisz kán felesége.

— Igazat szólt hű vezírem, Bulcsú. Valóban Árpád, a magyarok fejedelme áll veled szemben, nemes hölgy — mondta élces, kellemesen zengő hangon a fiatalabb.

— Ez nem semmi egy közönséges hétköznap délelőttjén— ironizált tovább Terka mama. —Igaz Károly herceg, az angol trónörökös jelentette be magát, de nem nagy ügy, majd lemondom. Jobban örülök nektek, mert ugye rátok van szüksége az országnak. — Akaratlanul átvette a tegeződési formát. — Csak kissé ijesztően hatott rám a bizarr külsőtök. Szerintem jobban mutatnátok, ... mondjuk, második Rákóczi Ferenc zsinóros díszmagyarjában.

— Nem ismerem az urat.

— Nem tesz semmit, én sem titeket.

Mintha Terka mama, valami csúnyát mondott volna, a Bulcsúnak nevezett férfi megcsörrentette a kardját, és az iménti kemény, rendre utasító hangnemben ripakodott az asszonyra. — Állju félre az utaunkbul íziben, te boszorkányos asszoun némbeur!

Az ismételt otrombaságra, kétszázra futott fel Terka mama vérnyomása, pedig köztudottan mindig alacsony. Már éppen valami gorombasággal akart visszavágni, amikor hallotta, hogy a szomszédban zörög az ajtózár. Nem rendezek senkinek ingyen cirkuszt, hogy aztán hetekig én forogjak közszájon. Nincs más hátra, majd ott bent tisztázzuk a félreértéseket, határozta el. Már beleélte magát a tréfás komédiázásba, és kitárta az ajtót. — Nagyhatalmú uram, magyarok fejedelme, jöjjetek be szerény hajlékomba, és ott társalogjunk, nyájaskodott, jóllehet fogalma sem volt, hogyan lesz tovább.

 Hirtelen felülkerekedett benne az írói ösztön, és őrült ötlete támadt. Hol itt a baj? Legalább ingyen jutok hozzá egy különleges, exkluziv regénytémához. Erre a váratlan lehetőségre, az asszonynémbert is megbocsátotta.

— Köszönet neked, nemes hölgy, és ne vedd zokun vezírem hevességét, hosszú utu vola mögöttünk, és vola fáradtak — mondta Árpád bocsánatkérően, miközben ide-oda jártatta szemét a szűk előszobán.

Abban a hiszemben, hogy valami félreértésről lehet szó, a kíváncsiságtól és az iménti ötlettől felvillanyozva, Terka mama már nem elégedett meg annyival, hogy a két férfit behívta, gyengéd erőszakkal, az előszobából a szobába terelte őket. — Ha nem sietnek az urak, főzök egy erős feketét, az majd elűzi a fáradságot — csobogott, mint aki a rég nem látott, kedves barátait szeretné maradásra bírni.

            A két idegen összenézett, majd Terka mamára meresztették a szemüket.

Egy tiltó mozdulattal próbálta Árpád elhárítani a szívélyességet. —Milyen feketére gondolsz, nemes hölgy?  — kérdezte gyanakvóan.

 — Nem látod, fejedelmem? Nekem vola gyanúm, meg akar mérgezni minket.

— Megmérgezni? — kacagta el magát Terka mama. — Tréfának nem rossz, de nem kell megijedni, pótkávéval keverem a valódit. Én magam is mindig azt iszom. Olyan ártalmatlan, hogy literszámra ihatná az ember, akkor sem ártana. Foglaljatok helyet, uraim! — mutatott a fotelokra, de a mosoly ráfagyott az arcára, amikor lenézett a szőnyegre; a bőrcsizmák talpai mindenhol nyomot hagytak. Nyelt egyet, s legyűrve lelke háborulatát, töprengve nézett maga elé. Eltekintve Bulcsú arcátlan idétlenkedésétől, idáig ment minden simán, de mivel szórakoztassam őket tovább?  Nesz kávét készítek nekik, az hamar megy... Éppen van is itthon. A kérdések özönét zúdíthatnám rájuk...

— Csapongott az agya ide-oda. Megállt a levegőben a poharat tartó keze. Egyáltalán, mit kérdezzek tőlük? Megvan! Kezdem azzal, hogy megkérdezem, kinek szánták a látogatásukat. Az majd gördíti tovább a következő kérdést. Igen, úgy jó lesz. Ha már a sorsuk idevezérelte őket, zsákmányolok egy ki különleges sztorit.

Azonban a vendégek furcsa viselkedését végképp nem tudta, mire vélni. Úgy tettek, mint akik soha nem láttak egyszerű polgári lakást. Aprólékosan megnéztek, megtapogattak minden tárgyat, ami a szemük elé került.  Szinte áhítatos tisztelettel bámulták meg Terka mama férjének kinagyított fényképét, de hozzá nyúlni nem mertek.

— Az uram volt, meghalt — mutatott a képre szomorkásan.

  Harcban vagy vitézi bajvívásban? — érdeklődött Árpád őszinte kíváncsisággal.

            Terka mama határozottan rázta meg a fejét, s szomorúan válaszolt: — Nem, nem. Ő még a katonaságot is megúszta. Egyszerűen ágyban, álom közben érte a halál.

            Amikor a két férfi megelégelte a mindenre kiterjedő kíváncsiskodást, elszántan visszaültek a helyükre, de olyan pózban, mint akik orvtámadásra számítanak, s bármelyik pillanatban készek védekezni.

— Mitől féltek annyira? Üldöz valaki benneteket? — kérdezte Terka mama, amikor bevitte a tálcán párolgó kávét. Egy pillanatra felötlött benne, talán még sem volt jó ötlet beengedni a lakásába ezeket az ismeretleneket, és még marasztalni is, csupán mert felülkerekedett benne az írói témaéhség. De sokan ráfizettek már a hiszékenységükre, próbálta alátámasztani a saját elméletét, de nem sikerült igazából megijeszteni magát. Pedig az idősebbiknek, még a szeme sem áll jól, állapította meg. A mai világban semmit nem lehet tudni, minden másképp történik, mint a negyvenöt évig tartó, jól kitaposott ösvényen.  Noha a legalacsonyabb rangú rendőr is azt képzelte magáról, hogy a civil lakósság fölé van rendelve. Egy személyben eldöntheti, mihez formálhat jogot, és a puszta jelenlétével is rendet teremthet. Ami azt illeti, működött is a dolog, hallgatólagosan jóváhagyta a vezetés.

Mi lesz, ha kirabolnak? Kirabolnak? Talán meg is ölnek, cikkázott át hátán a hideg. Ám amikor Árpád meleg barna, tiszta, ártatlan szemébe nézett, megnyugodott. Ha eddig jó emberismerőnek hittem magam, bíznom kell a saját ítéletemben most is. Mostanság, aki nem bevállalós, az sikert sem remélhet. Végül is, nem vesztek semmit, ha egy órácskát rájuk szánok. Aztán mehetnek isten hírével.

— Bekapcsolom a tévét, míg a kávét fogyasztjátok — nyájaskodott tovább.  

— Tévé, kapcsolni? — ismételte meg Árpád.

— Az mi?— értetlenkedett őszintének tűnő, arccal a Bulcsúnak nevezett férfi. Persze a gyanakodás egy pillanatra sem hunyt ki a szeméből.

            Legalább ne játszanák túl a szerepüket, engem pedig ne néznének hülyének, bizsergette Bánóné zsigereit az elfojtott türelmetlenség. A Viccelődésnek ez a legostobább formája, ő pedig nem született tréfamesternek. Fontolgatta, mit válaszoljon, végül hagyta elmenni füle mellett a kérdést. Válasz helyett inkább a kávét kínálgatta. — Addig igyátok, míg teljesen ki nem hűlik.

            A kávé illata, valószínű csiklandozhatta Bulcsú orrát, mert gyors mozdulattal marokra fogta az egyik kávés csészét, s rögtön el is tűnt a hatalmas lapáttenyerébe. Ám, amikor látta, hogy a nálánál tanulékonyabb Árpád a fülénél fogva emeli a szájához, ő is megpróbálta, de a vaskos ujjaival nem tudta érzékelni és elügyetlenkedte. Azon nyomban vissza is pottyantotta a tálcára.

            Ahogy várható volt, a kávé kiloccsant az abroszra. Bulcsú, a bocsánatkérést mellőzve, nyugodt méltósággal hátra lökte magát a fotelban. Akkor sem zavartatta magát, amikor látta, hogy az asszony csaknem felnyársalja a tekintetével.

A negatív toleranciát, már nem tudta az állítólagos fejedelem szó nélkül hagyni. Bulcsúhoz fordult — Elfelejtett vezírem bocsánatot kérni?

— Tudom — hangzott a rideg válasz.

— Sosem törődj vele, Árpád fiam! — legyintett lekicsinylően Terka mama. — Vannak, akik eleve ilyen faragatlannak születnek.

Faragatlan? — tűnődött el Árpád a szó értelmezésén. Miután nem tudta megfejteni a jelentőségét, kérdő tekintetét az asszonyra szegezte. — Ó, nemes hölgy — szólt, szinte vádoló hangon —, mért teszel úgy, mint aki semmit nem tud arról, kik vagyunk? Ezzel a hozzáállásoddal megnehezíted a helyzetünket.

— Mit kellene nekem tudnom?

— Te idéztél meg engem, nem?

Az asszony azt hitte, ez egy újabb tréfa, de ő már megelégelte, nem így képzelte el a sokat ígérő csevegést, és nem akart vevő lenni a folytatásra. Idézett meg a fene! — mondta magában, s megfeledkezve a tervezett udvariaskodásról, élesen csattant a hangja — Elment az eszed, Árpád fiam! Ez már túlmegy a tréfán! Ki hisz a mai világban az ilyen badarságban?  Ne fárasszatok, valami hihetőbb mesét találjatok ki. Én már túl okos vagyok hülyének. Emlékeztetni szeretnélek, ha te megfeledkeztél is róla, most a huszonegyedik században élünk.

— Valamelyikünk nincs tisztába a másik helyzetével, nemes hölgy — felelte rá Árpád, fejedelemhez méltó, kevély fejtartással, és elnéző kegyességgel. — Nekem nincs szükségem, sem arra, hogy emlékezzem, sem arra, hogy felejtsek. Megidéztél, itt vagyok, és engedelmeddel. Hoztam magammal a vezíremet is, hogy kéznél legyen, ha egyedül nem birok el az ellennel. Ha jól tudom, védelemre van szükséged, és engem bíztak meg a feladattal.

— Dicséretes szándék, de ki bízott meg? Ennyit mégis csak kellene tudnom?

— Arra nem kaptam megbízást, hogy felvilágosítsalak. Meg kell elégedned annyival, hogy itt a segítség, és mi készen állunk mindenre.

            Vagy ezek őrültek meg, vagy én golyóztam be, esett kétségbe Bánóné. Ennyire összezavart az a sok irkafirka, amiket vázlatként papírra vetek. De hát ilyesmi meg sem fordult eddig a fejemben. Némi töprengés után a homlokához kapott, majd felragyogott az arca. — Hát persze, értem már! — kiáltott fel és öklével a homlokát veregette. — Hogy nem jutott eddig eszembe? Ti űremberek vagytok, és bizonyára ufóval érkeztetek. — Elvörösödött, és még a hangja is megremegett, a felfedezés izgalmától. — Sosem hittem az űremberek létezésében, s íme, itt ültök velem szemben, élőben Hát nem fantasztikus? Mért tartottátok szükségesnek elhallgatni? Ez lesz aztán az igazi sztori, az igazi csemege, ha elújságolom az ismerőseimnek. —gombolyította máris a történet szálát. Hogy egy percet se késlekedjen kielégíteni kíváncsiságát, csak úgy kapásból belevágott a kérdései sorozatába.

— Ilyen ruhákban járnak a bolygótokon? Nálunk több mint ezer éve kiment a divatból. És még ti tartjátok fejlettebbeknek magatokat, mint milyenek mi vagyunk földiek?

— Nem tudom, mire gondolsz, nemes hölgy?

— Nevetnem kell, prüszkölt magában Terka mama. Ezer évvel elmaradva, persze, hogy nem ismerik, se a tévét, se a feketekávét, meg még sok-sok mindent. Na majd tőlünk, földiektől megtanulják, amit tudniuk kellene — tűnődött el ábrándosan, némi büszkeséggel. Már biztos volt benne, okosan tette, hogy behívta őket.

            Árpád esdekelve nézett az asszonyra. — Ó, nemes hölgy...

— Ne szajkózd folyton nekem, hogy nemes hölgy! — fortyant fel őszintén megbántódva Terka mama. — Különben is, felesleges fárasztanod magad az ilyesféle titulussal. Én csak egy egyszerű asszonynak számítok a földi lények között, és mint magad is láthatod, szegényes környezetben élek. Már ha a tájékozatlanságodban egyáltalán fel tudod mérni. Nos, ennyit erről! Az viszont igen csak érdekelne, mért éppen engem tiszteltetek meg látogatásotokkal, hiszen Budapestnek hárommillió lakósa van, és nagy része, igen csak rászorul a védelemre. Az viszont nem rossz ötlet, hogy Árpád fejedelem bőrébe bújtál. Csak ez a másik, a Bulcsú…

            Az idősebbik férfi már nem bírta cérnával, hogy az asszony nem hajlandó tisztelni az ő urában a méltóságos Árpád fejedelmet. Így saját személyében is sértve érezte magát. Felbőszülve, akár egy grizzli, támadt ismét az asszonyra: — Te vola aszou némberu az én hazuámba, urume gundul, te vola nemes hölgy.

— Már megkérhetlek, hagyjál fel ezzel a bikfanyelvvel? Nem az arénában vagy, hogy bohóckodj.

— Kérlek, vezírem — kérlelte türelmesen Árpád —, szólj az új magyar nyelven, mert csak én értelek meg, a nemes hölgy nem.

Már nem tudta, Terka mama, bosszankodjon vagy nevessen? Nem tehetett róla, túl puritán volt ahhoz, hogy ne sértse a fülét. — Megint ez a nemes hölgy! Megelégszem, ha egyszerűen csak Terka mamának vagy asszonyomnak szólítotok. Ez az egyik dolog. A másik; lehet, nem is léteztek, csak álmodom az egészet. Ám legyen, akár így, akár úgy, az alapvető illemszabályok rátok is vonatkoznak. Pontosan fogalmazva, ti most a vendégeim vagytok, és éppen ezért kötelességetek alkalmazkodni, az én elvárásaimhoz. Értve vagyok?

Bősz tekintettel, mint a bika, aki orra előtt piros posztót lengetnek, ugrott talpra Bulcsú, és elkezdett kezeivel vadul hadonászni.

— Uram, fejedelmem, meddig tűröd még ennek a némbernek a pimaszságát? Kár volt idefáradnod, nem segítségre van szüksége, hanem példás, kemény büntetésre. Ha kívánod, uram, kardhegyre fűzöm.

            Itt már megszeppent Bánóné, önkénytelenül hátrálni kezdett. Ez a vadorzó képes összevagdalni, lépett hátrább rémületében.— Ez az én lakásom — jelentette ki, gyenge erőtlen hangon, és segélykérően Árpádra pillogott.

— Csillapodj, vezírem! — szólt leckéztetően Árpád, de a szeme elárulta, hogy nagyon is mulattatja a szituáció.

Bulcsú kiengedte a gőzt magából és csendesen dünnyögte: — Máskor tömlöcbe vetetted az ilyen asszonynémbert.

     Megfeledkezve az iménti ijedségről, s Árpád jóindulatát maga mögött érezve, szinte szétrobbant Bánónéban a magára erőszakolt türelem. Újra előre lépett,
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.