Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 2 rész

2 rész

 

 

 dobbantott egyet és elvörösödve zihálta. — Na, figyelj ide te vén medve! Ha még egyszer... — Nem fejezte be a mondatot, mert eszébe jutott a könyv, melyet szándékában áll megírni. Ha most feldühíti ezt a vadorzót, és ő miatta eltávoznak, nem ismerheti meg hiteles forrásból a földöntúliak életmódját.  Menjenek csak a dolgok maguktól tovább, csillapítgatta magát, lenyelve az iménti bosszúságát. 

— Kicsit kemény büntetés lenne — lökte oda Bulcsúnak, és Árpádhoz fordult. — Kíváncsian hallgatom a magyarázatot, tisztelt űr úr.

Kemény ráncok jelentek meg Árpád arcán, mint amikor egy kormányfő jelentős változást akar bejelenteni az országos tanácsnak. Csak a tartása árulkodott bizonytalankodásról. Lassan végigsimította szép, ápolt szakállát, mintha abból akarna erőt meríteni. Először Bulcsúra pillantott, mikor meggyőződött, hogy nem készül támadásra, így szólt: — Megvallom, nemes... asszonyom… Terka mama, előttem sem világos minden kérdésed. Például, nem tudom, mit értesz az alatt a szó alatt, hogy űremberek.

— Különös, hogy éppen a te szádból hangzik el. Jó, jó, mért kellene tudnotok, mi földiek, minek nevezünk benneteket. Elárulom, nekem is könnyítene a helyzetemen, ha zöld kisembereket láthatnék magam előtt, vagy legalább hosszú farkatok lenne. Azzal már tudnék valamit kezdeni az írásomban.

— Tudsz írni?  Gondolom, akkor olvasni is. Hogy lehet? Ez csak a fejedelemség asszonyainak megengedett.

            Szinte már hörgött Bulcsú hangja, amikor közbekiabált. — Máglyán a helyük az ilyen boszorkányoknak. Uram, fejedelmem, nem látod, kivel van dolgod? Ő boszorkány, és ha hagyod, megdelejez minket, és mindenben úgy cselekszünk, ahogy ő akarja.

            Terka mama megcsóválta a fejét. — Nem tudom, mért ragaszkodik Bulcsú a bolondériájához. És ez a pallérozatlan hangnem? Képtelen vagyok megbékélni vele. Ha már Árpád fejedelemnek tartod magad, parancsolj rá, hogy legalább egy kis ideig fogja már be a száját.

Néhány fejbólintással próbálta Árpád jelezni, hogy érti, miről van szó,

jóllehet a szeméből tükröződő tétova zavartság ellent mondott.

            Terka mama arca felragyogott. — Na, majd mindjárt lekenyerezem őkelmét, ugrott fel, s fürgén szedve a lábait, kiviharzott a konyhába. Nem telt bele két

perc és almás lepénnyel megrakott tálat tett az asztalra. — megkínállak benneteket ezzel a finomsággal — mondta lelkesedve. — Ez volt a férjem kedvenc sütije, egyétek csak nyugodtan! Csak addig várjatok, míg kistányért és villát hozok.

            Igencsak elcsodálkozott az asszony, amikor ismét visszatért a konyhából. Mindkét férfi puszta kézzel állt neki az evésnek, s csak úgy habzsolták a süteményt.

            Terka mama elszörnyedve ült le, és hallgatagon bámulta őket. Nem tehetett mást, megvárta, míg az utolsó almás lepényt is felfalják, aztán kérdőn Árpádra nézett.

— Mért erőszakolod ránk, hogy az űrből jöttünk? — kérdezte Árpád, miután lenyelte az utolsó falatot.

Most Bánó Flóriánnéra került a sor, hogy értetlenül nézzen Árpádra. — Erőszakolnám? Akkor honnan a csudából, talán egyenest a mennyországból?

— Nem az a fontos, honnan jöttünk. Már mondtam; hívtál, és ha hívtál, itt vagyok, és itt van velem egyik vitézem is. Ketten, ha szükséges és úgy kívánod, szembeszállunk az egész világgal.

            Semmi kétség, valóban begolyóztam. Az űrmesét még el lehet fogadni, de mit lehet kezdeni ezzel a túlvilági agyrémmel? — Csak kell lennie valami ésszerű magyarázatnak? — gondolkodott hangosan Terka mama és megtapogatta a két férfi ruháját, valódiak-e?

Mielőtt Árpád magyarázkodásba fogott, megbocsátó, kisfiús mosoly húzódott a szája köré.— Minket sem világosítottak fel, és nem ismerünk semmit erről a korról, mégis elfogadjuk, pedig nem tudjuk, mi vár ránk.  Azt mondtad, több mint ezer év múlt el, amióta nem én uralkodom a Magyar honban. Még szerencse, hogy mielőtt a bevetésre sor került, vitézemmel, elvégeztünk egy gyorstalpaló nyelviskolát, hogy a beszéddel ne legyenek gondjaink. Még át sem gondolhattam, mért szükséges a Földre jönnünk, Terka mama ajtaja előtt találtuk magunkat. Éppen ezért elnézésedet kérjük, ha bizonyos szavakat, kifejezéseket nem ismerjük. Mint például űr, űrember.

            Igazi zűrzavar keletkezett Terka mama fejében. Próbált rendet teremteni a

káoszban, de csak lassan sikerült ép gondolatokat összeszednie. Mégis csak igaz lenne a túlvilág, és azok a jelenések, amit rebesgetnek?  Ha így van, semmit nem számít, amiben eddig hittem, vagy nem hittem — tépelődött, és tehetetlenségében a blúza szélét gyűrte csavargatta. Erőt gyűjtve, véget vetett a hezitálásnak, és döntött: Úgy teszek, mint aki hisz nekik, nehogy azt gondolja róla ez a két balfék, hogy tudatlanságában fél tőlük. Azon kívül tisztán kell látni az időutazásukat, amiket eddig csak játékfilmekben látott. Utasításnak is felfoghatóan pattogtak ki száján a szavak: — Az istenért, vegyétek már le fejetekről a sisakot, hadd legyen emberibb az ábrázatotok. És, minek szorongatjátok állandóan a kardotokat, mint akik éppen harcba indulnak? Látom, még ülni sem tudtok tőle rendesen. Állítsátok a szekrény mellé, attól mindjárt nyugodtabb leszek.

            Mielőtt engedelmességre szánta el magát a két férfi, tanácstalanul összenéztek. Bulcsú dünnyögött valamit, de nem akart ellenkezni.

— Az én vitézem, még az ágyába is magával viszi a kardját, hogy kéznél legyen, ha orvul megtámadják — magyarázta Árpád, s megsimogatta a saját kardja markolatát, mint zenész a kedvenc gitárját.

— Ahogy én látom, a vezérednek egyéb más gondjai támadnak majd, mint a hátbatámadás.

— Ő sosem tisztelte úgy a nőket, mint én, és ha lehet, elkerüli őket. De a besenyőket és a kunokat aprította, mint a répát. Hősies vakmerőséggel tud harcolni, és egyben a katonáit lelkesíteni. Amikor rohamra indultunk, ő lengette előttem a zászlót és az elsők között rontott rá az ellenre. Ezután sem lesz másképp. Asszonyom megmondja, kitől védjük meg, és mi elpusztítjuk az ellenséget.

            Amikor a sisakok lekerültek a fejekről, Terka mama gyorsan egymásba rakta, kivitte a szobából, az előszoba beépített szekrényébe tette, és csak aztán válaszolt, — Nincs ellenségem, és nem kell megvédeni senkitől — jelentette ki önérzetesen. Elengedett egy kegyes mosolyt. Már kezdte beleélni magát a nem mindennapi élethelyzetbe. — Ám ha már ragaszkodsz a rögeszmédhez, elárulom, a mai világban mások a harci eszközök, más a harcmodor és másképp ölik egymást az emberek, mint a ti időtökben. Hozzáfűzöm, az ellenséget nem lehet mindig felismerni, csak belenyugodni, hogy léteznek, és hagyni, hogy maguktól történjenek a dolgok.

            A behatoló érdeklődés ellenére, látszott Árpád tekintetéből, hogy nem sokat ért az egészből. Erre Terka mama nekilendülve folytatta, a hangja is hevesebbé vált.

— Nem érted, ugye? Sajnálom, de túl hosszúra nyúlna a magyarázat. Annyit azért tudnod kell, nagyon összekuszálódtak Magyar Hon vezetésének szálai, nincs egyetértés. A mérleg serpenyője állandóan inog, ha az igazságot és az igazságtalanságot próbálják kiegyenlíteni. Amikor pedig túlsúlyba kerül az igazságtalanság, nincs olyan emberfia, akit konkrétan felelősségre lehetne vonni. Minden magára adó kormányfő mögött hatalom áll. Kell is, mert túl sokan akarják a hatalmat birtokolni. Az mellett állandóan cserélődnek, egymás taszigálják le a trónról, és egymásra hárítják a felelősséget. Ebből következik, hogy mi kisemberek nem tudhatjuk, kit lehetne felelősségre vonni az elkövetett hibákért.

            Elszánt haraggal vonta össze Árpád a szemöldökét, s úgy villogott a szeme, mintha sorfalat állnának előtte a bűnösök. — Rossz tanácsadók és bírák veszik körül a magyar hon fejedelmét. Nem tudom, miért, de nem látja az ellent. Mert, ha tudna róluk, felnégyelné, vagy tömlöcbe zárná őket. Vagy rabláncra fűzné, és eladná a törököknek rabszolgának.

            Terka mama elnevette magát. — Lehet, hogy valamikor ez jó megoldásnak bizonyult, ma már nem így működik az ország vezetése.

— Hány vezíre van a fejedelmeteknek? — firtatta Árpád.

Annyira naivnak hangzott a kérdés, hogy Terka mama újra elnevette magát. Amikor látta Árpád arcán a megbotránkozást és Bulcsú súlyos tekintetét magán érezte, elkomorodott. — Nem fejedelem, és vezérek intézik az ország dolgait: politikusoknak hívják őket.

            Ez is nehezen ment Árpád fejébe. hangosan ízelgette a hallott szót; politikusok, politikusok. Töprengett néhány másodpercig, majd bizalmatlan hangon kérdezte: — Hányan vannak azok a politikusok?

— Akik a hatalmat gyakorolják, több százan, akik a parancsot végrehajtják, sok ezren. A fejedelem szerepét a miniszterelnök tölti be. Nagyjából, így működik az ország vezetése.

— Működik? Nem egészen értem, de sejtem, hol fészkel a baj — nézett gondterhelten maga elé Árpád. — Sokan vezetik az országot, és nehezen lehet megtalálni a bűnöst, aki a bajt előidézi.

— Nem tudom, ehhez nem értek — rázta meg fejét Terka mama —, és nem értek a politikához sem. De azok, akik okosabbak nálam, azt mondják: a pénzes emberek a fő bűnösök, akik a háttérből irányítják a kormány munkáját, és lehetőleg úgy, ahogy az nekik legjobban megfelel.

            Az elszörnyedéstől nem tudott Árpád szóhoz jutni. — És a miniszterfejedelem tűri?

            Terka mama felfortyant. — Honnan tudhatnám? Én csak egyszerű munkásember vagyok. Különben is, így van ez az egész világon.

— Te tudsz többet, mint szabad egy fehérnépnek. Máglyát érdemelsz, mint minden boszorkány — dörrent közbe, szokás szerint Bulcsú, sárgásan villogó szemmel.

            Árpád egy parancsoló tekintettel gyorsan elhallgattatta.

Most tényleg olyan, mint a filmbéli fejedelem, gondolta Terka mama.— Na, ebből elég!

— nézett jelentőségteljesen Bulcsúra. — Ha már megtettétek ezt az időutazást, és átléptetek a huszonegyedik század zónájának határát, amit az imént mondtam az alkalmazkodásról és az illemről, komolyan is gondoltam.

*

Terka mama azon kapta magát, hogy kezdi beszedni azt a badarságot, hogy Árpád valóban a magyarok fejedelme, Bulcsú pedig a vezére. Lassan ugyanolyan lökött leszek, mint ők, gondolta. Hirtelen egy kitűnő ötlet fogalmazódott fejében. — Bocsánat, uraim, néhány percre kénytelen vagyok magatokra hagyni — jelentette be, és máris rohant le az alatta lévő emeletre Telki Jánosékhoz. — Ha megkérném, feljönne hozzám? — kérdezte izgatottan.

— Ha a beázásról van szó, jobb, ha nálam beszéljük meg.

— Ígérem, arra is sort kerítek, de most másról van szó.

Telkit mindig is érdekelte a szomszédok sorsa, nyitott volt mindenre, és a hallottakból nagyszerű pletykákat tudott a felesége segítségével kikerekíteni. Bánóné izgatott magatartásából megítélve, remélte, most sem fáradozott hiába.

— Telki úr menjen be a szobába és nézzen jól körül — mondta Terka mama sokat sejtető tekintettel. — Csak arra kérem, amikor kijön, mondja el szóról szóra, kit és mit látott?

— Fontos, hogy egyedül menjek be?

— Ez a kérésem lényege.

            Körülbelül egy percet töltött Telki úr a szobában, amikor kijött, értetlenül

nézett az asszonyra. — A bolondját járatja velem?

            Terka mama csuklani kezdett, alig jött ki hang a torkán. — Na... na? Látott valakit.

— Kit? Talán, mit?

— Két férfit nem látott?

— Nem értem, asszonyom, a szobában nincs senki. Ez valami játék? Arra nekem nincs időm, sem kedvem.

— Biztos benne, Telki úr, hogy nem látott a szobában senkit?

— Micsodakérdés ez? Nem vagyok vak, mondtam már, hogy nincs ott egy lélek sem. Különben sem érdekel senkinek a férfiügyei.

Már sarkon fordult, hogy távozzon, amikor hirtelen megtorpant. — szóval úgy tűnt, két hatalmas kardot láttam. Különös, nagyon különös, mondhatnám, érthetetlen.

— Látott két kardot? Óh...! — csuklott el a hangja Terka mamának. — Hiszen ez... Hiszen ez pompás!

            A férfi furcsán nézett az asszonyra. — Mit akar azzal a két karddal? Felcsapott régiség kereskedőnek?

— Nem lényeges — hadarta Terka mama, és kituszkolta Telkit az ajtón. Már

tudta, nem álmodik, de a két különös figura eltűnése újabb káoszt idézett elő a fejében. Amikor belépett a szobába Árpád és Bulcsú a helyén ültek, és semmitmondóan néztek maguk elé. — Úgy látszik, Árpád fiam, már a te idődben is értettetek a megjátszáshoz. Feleslegesen tettétek magatokat láthatatlanná uraim. Nem tudom, mit akartatok ezzel elérni, de szörnyű kellemetlenséget okoztatok vele.

— Mi csak arra gondoltuk, neked jobb, ha nem látnak minket — szabadkozott Árpád.

            A nyomaték kedvéért, hogy Terka mama bizonyítsa, mennyire nem helyesli az ötletet,

heves tiltakozással lendítette fel a kezét, Szinte rátámadt a két férfira: — Azt gondolom, uraim, a kellemetlenségek elkerülése miatt, Illene velem is közölni, ha meg akartok lepni valamivel.

— Sajnos ezt nem garantálhatjuk.

— Tudhatom, miért?

            Bulcsú közbe dörögte — A férfiember nem köteles közölni fehérnéppel, ha valamire készülődik. Abból nem sülhet ki jó. Már csak az hiányozna, hogy a csatatéren is rájuk bízzuk a kardforgatást.

— Pedig volt már rá példa a világtörténelemben — évődött Terka mama, s inkább magában dünnyögve fűzte hozzá. — Az már biztos, elsők között lennél, akit lenyakaznék. A mindenit! — hördült fel, amikor az órára nézett. Nem sokára ebédidő nekem pedig itt van a nyakamon ez a két őskövület. Uramisten, mit csináljak velük? — tépelődött. Ha fel is áldoznám az ebédemet, a fél fogukra sem elég, a hűtő meg majdnem üres. — Mennyi időre szabtátok a látogatásotokat? — kérdezte óvatosan, mert valójában nem akarta, hogy egyelőre eltűnjenek az életéből.

— Csak a körülmények szabhatják meg.

— Ezt talán még sikerül megértenem, de a körülmények kényszerítő hatása ellenére, miből akartok élni? — firtatta Terka mama. — Gondolom, uraim, ennetek is kell? Az én anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy vad idegeneket vendégül lássak. Szerény nyugdíjból élek — tette hozzá, kihangsúlyozva a

nyugdíj szót.

— Mi az, nyugdíj? — kérdezte Árpád.

— Hogy is magyarázzam meg? Amikor eléri valaki az idős kort, nem tud már dolgozni, legalábbis hasznos munkát végezni, továbbra is kapja a bérét, amíg meg nem hal.

            A két férfi tanácstalanul nézett egymásra.

Terka mama kíméletlenül folytatta. — Ezektől a maskaráktól is meg kell szabadulnotok valahogy, így nem jelenhettek meg emberek között. Gondolom, nem itt a szobában akartok egyfolytában rostokolni? Erre, mi a válasz?

A magyarok vitéz fejedelme fölényesen legyintett, s olyan ember módján, aki soha nem ismerte azokat a gondokat, hogy szűkölködés. Természetesnek vette, hogy mindenben kiszolgálják, mindent elé rakjanak. — Nem gond, miből éljünk, csak nem tudjuk, hogyan oldjuk meg.  Ha te asszonyom segítenél...

            Ettől tartottam, gondolta Terka mama, és mielőtt válaszolhatott volna, Árpád előhúzott a köpenye alól egy súlyos bőrzacskót és  szőnyegre öntötte a tartalmát. A függönyön beszűrődő nap sugarának fénye sziporkázva verte vissza az ékkövekkel kirakott fejdíszek, csattok és a többi ékszer ragyogását. Ráadásul egy halom aranypénz is ott hevert mellette.

— Ez mi? — kérdezte Terka mama, tétova tekintettel, mint aki biztos benne, hogy káprázik a szeme. Teljesen összezavarodott, s kínjában megrángatott egy tincset a hajában, hogy meggyőződjön, ébren van-e, és nem csak álmodik? — Mi akar ez lenni? — kérdezte újra és lehajolt, hogy megérintse az ékszereket. A levegőben megállt a keze, és felegyenesedett. Ezek a bolondját akarják járatni velem.

— A tiéd, Terka mama, a kövek is, az aranytallérok is. Ha elfogy, Bulcsúnál is van ugyan ennyi, csak szólnod kell — mondta meleg hangon Árpád. Fejedelmi szimatával, valahogy ráérzett, mi megy végbe az asszony lelkében.

Tehát nem káprázat, minden igaz, amit látok, repdesett megilletődve az asszony pillája. Egy egész vagyon hever a lábam előtt. Nekem nem lehet ekkora szerencsém, nyögdécselte és elgyengülve belerogyott a fotelba. Újra felugrott, és bizonytalanul nézett Árpádra. — Nem, nem! Ezt nem fogadhatom el —

tiltakozott, de a tiltakozás nem hangzott igazán meggyőzően.

— Ilyen együgyű fehérnépet még nem láttam az életemben. — méltatlankodott Bulcsú, és szúrós, ellenséges tekintetével csaknem keresztüldöfte az előtte topogó, megvetett asszonyt. Erős meggyőződéssel állította magában, hogy csupán színészkedés az egész.

            Árpád határozott mozdulattal megfogta az asszony kezét, és az aranytallér felé húzta. — Vedd el, ez a béred.  Megtanultam, mit jelent.

            Ismét felébredt Bánónéban a gyanakvás, elkapta a kezét. — Valódi ékszerek és valódi arany pénz?

            A kérdést Árpád már sértésnek vette; feszesre húzta magát. — Fejedelem vagyok, asszonyom és nem kutyafejű tatár, aki mindenkit becsap, tőrbe csal. Valódi római arany tallérok, még a törökök is elfogadják. Elfogadják, mert többet ér, mint az övék.

— Csakhogy azóta elmúlt ezer év, és a mai korban csak muzeális értéknek számítanak. Sőt, az is fennáll... — Elhallgatott. Nem akart a további magyarázattal bonyolítani, úgy sem értenék meg.

— Nem értem, mi a muzeális érték, de ha nem fogadod el, nem erőszakolom rád. Majd bezörgetünk a másik ajtón.

            Ez már hatott, Terka mama ijedten tiltakozott: — Kimondta, hogy nem fogadom el? Még ilyet! Mindig nagyon szerettem az ékszereket, az arany tallért pedig most látok először. Na, ez nem is fontos! A lényeg, ezzel megoldódik a problémám.

— Tudtam — morzsolta ki félhangosan foga közül a szavakat Bulcsú, és diadalmasan villantotta tekintetét Árpád felé, aki nem akarta venni a lapot.

Beleszédült Terka mama a hirtelen rátört örömbe. Belemarkolt az aranypénzbe, és a tapintásból érezte, hogy nem csalóka játék, a legvalóságosabb valóság. Gazdag lettem, gazdag lettem, hajtogatta magában, és már látta magát a bevásárló centrumban, amint válogatás nélkül rakja a finom, drága élelmiszereket a bevásárló kocsiba, és látta magát, ahogy az elegáns butikokban a méregdrága ruhák között válogat. Mert eddig csak a bálás ruhák között turkálhatott, ha olcsón akart elfogadhatóan kinézni. Ám, amilyen gyorsan jött az öröm, olyan gyorsan le is mérséklődött. Töprengve kérdezte magától.  Hogyan változik ez forinttá?  Hiába van ennyi aranyam, drágakövem, nem kezdhetek velük semmit. Megvan! — csapott a homlokára. Hívom az unokámat, ő biztos talál valami megoldást. Ő aztán messziről is megérzi a pénz szagát. A két férfire nézett, akik jámbor csodálkozással figyelték, néhány perc alatt, milyen hangulatváltozáson ment keresztül. — Hamarosan elmegyek egy áruházba, és veszek nektek úriemberekhez méltó ruhákat, olyat, amit a mai emberek viselnek.

Ez elevenén találta Bulcsút— Nekem jó ez is, ami rajtam van — jelentette ki hátborzongató ridegséggel.

— Mért nem hívod ide az áruházat vagy küldöd oda a szolgálódat? Kérdezte jámbor tekintettel Árpád. aki, úgy-ahogy, már belenyugodott, hogy minden másképpen történik, mint ahogy ő elképzelte.

            Szelíd megértéssel nézett Árpádra. — Mert magam vagyok az úr, és a szolgálóm is egyben. A mai világban ez így működik. Az áruházat pedig nem lehet, idehívni, mert az egy óriási épület. Egy olyan épület, mint például... például... Na, ezt hagyjuk!  Ez az óriási épület tele van mindenfélével, amit szem-száj kíván, és meg lehet pénzért venni.

— Azt mondod, mindenfélével?

— Igen.

            Erre felragyogott Árpád tekintete. — Most van elég pénzed, vegyél magadnak rabszolgát, és nekem is, Bulcsúnak is.

            Nem lehetett nevetés nélkül megállni, Terka mamából is ellenállhatatlanul kitört.

Árpádnak elkomorodott a tekintete. — Te kinevetsz engem.  Rosszat mondtam?

— Nem, nem! Csak nagyon aranyos dolgokat. Jártatok már étteremben? — csapott át fontosabb témába Terka mama.

— Étterem? Mi az étterem?

— Olyan fogadóféle, ami a ti korotokban üzemelt. Ott lehet főtt ételt kapni, ebédelni, vacsorázni.  Persze fizetni kell érte.

— Óva intelek, uram, fejedelmem, ne bíz egy asszony... — Bulcsú nem fejezte

be a mondatot, csak lemondóan legyintett.

— Bort is mérnek? — kérdezte mohón Árpád.

 

 

 

 

 

 

— Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz, nagy újságom van a számodra. Olyasmi, aminek te is örülni fogsz. Mit?... Nem... Nem késtél le semmiről... Ne húzzuk az időt, szedd a lábad! — Az urakat arra kérem — fordult beszélgetés közben Árpád felé, távolabb tartva magától a telefont —, ne váljatok láthatatlanná. Nem szeretem az ostoba helyzeteket, így is gondot okoz, milyen magyarázatot adjak az unokámnak.

— Kivel beszélsz? Van nálad valaki? — kérdezte Zsolti.

— Majd meglátod.

— Tudsz kölcsön adni pénzt? — hangzott túloldalról a prózai kérdés.

— Éppen pénzről lesz szó.

— Nagyszerű, máris repülök.

Árpád és Bulcsú, míg az asszony csevegett, valamiféle bűvöletbe esve meresztették szemüket a telefonra, szinte úgy viselkedtek, mint akik azt várják, mikor rontanak rájuk a tatárok.

Bánóné megszánta őket, és át akarta nyújtani Árpádnak a telefont, hogy érezhesse anyagi voltát, de mintha mérges kígyót tartana a kezében, az irtózattól hátra lökte magát.

— Fogd meg bátran nem ördöngösség; telefonnak hívják — biztatta az asszony, és újra Árpád felé nyújtotta.

— Nem! Én... Én nem...

— Mitől félsz? Ma már ennek a szerkentyűnek a segítségével tárgyalunk meg minden olyan... Hogy is értessem meg veled? Mintha itt lenne előttünk az a személy, akivel éppen beszélünk. Gondold csak el! Nem szükséges utazgatni, levelet írni, és ami nagyon lényeges, rengeteg időt takarítunk meg. Az sem számít, ha az illető az ország másik felén lakik, vagy más országban, ott is ugyanúgy hallja a hangját, akivel beszél — magyarázta Terka mama buzgón, de amikor látta, hogy egy szavát sem hiszik, lemondóan legyintett, és a zsebébe csúsztatta a mobilját. — Jó, nincs értelme, hogy gyötörjem az agyatokat. Nem tudom ugyan, meddig élvezhetem a társaságotokat, de ha hosszabb időre akartok a mostani életbe berendezkedni, kénytelenek lesztek az ilyen és hasonló csodákhoz hozzászokni.

— Telefon, politika, politika, telefon, — mondogatta Árpád magának, s kérdően nézett Terka mamára. — Mi az politika?

            Terka mama, gondolkodóba esett. — Hogy magyarázzam meg röviden, hogy meg is értsd? Nos, a fejedelemséged idején, ki határozta meg, és döntötte el, mi jó az ország népének?

— Én magam és a vezíreim. Valójában túl nehéz súly nehezedett volá a vállamra egyedül. Előbb alaposan átgondoltam, mi lenne a legjobb, ami hasznára van a népemnek, aztán összehívtam a nemzeti tanácsot, megtárgyaltuk, és döntöttem.

— Ezzel nem mondtál újat, így működik ma is. És, kik alkották, kikből állt a tanács?

— A tanács volá a vezéreim, a bírák és olyan tudós, nemes urak, akik átlátták a népem helyzetét, és segítettek az ország vezetésében. Ők engem bölcs tanáccsal láttak el, akár a népem ügyeiről, akár harcról szóltam.

— Körülbelül ez a politika. — Úgy gondolom, nálatok sem egyezett mindenben a véleményetek, néhányan szembe is szegültek a többség akaratával? Mondhatjuk úgy is, hogy az ellent képviselték.

— Szembeszegültek? Ellent képviselték?

— Igen, jól hallottad. De úgy is mondhatom, nem akarta elfogadni a többség döntését, hanem a saját akaratát érvényesíteni. Még akkor is, ha az ésszerűség határát átlépte.

Mint akit valami súlyos váddal illetnek, őszinte megütközés rajzolódott ki Árpád arcára. — Miket nem mondasz, nemes... Terka mama? A nemzeti tanácsot azért hívtam össze, hogy tanácskozzunk. Aki bölcsen szólt, fontolóra

vettem, gazdagítottam az elképzelésemet, de dönteni, csak én dönthettem.

— És ha makacskodott? Szembe szegült az akaratoddal?

— Lehet, hogy a fejét vettem.

— Ez is része a politikának, Árpád fiam. Persze a mai világban nincs szokásban megfontolt bölcs tanácsokat osztogatni, de hogy a fejét venni? Bár ha belegondolok, az ellenzék felhagyna azzal a szokásával, ellenezni minden javaslatot, amit a kormányfők felkínálnak, és ha lehet, szétbombázni, még akkor is, ha ésszerű.

— Szétbombázni?

— Szétverni, szétmorzsolni, semmivé tenni.

— Nincsenek bölcsek a tanácsban?

— Ez az, amit nem lehet mondani. Több is van, mint kellene, és minél többen annak, annál kevésbé tudnak egyet érteni. Az ország urai, szinte gyártják a bölcsességeket, ígéreteket, és olyan körmönfontan, a szivárvány legszebb színeibe bugyolálva tálalják a nyilvánosság elé, hogy a közönséges halandó képtelen nyomon követni, eldönteni, kinek van igaza, melyik javaslatért érdemes lelkesedni.

            Egy pillanatra átsuhant Árpád arcán a szomorúság árnyéka. — A nemzet legfőbb urának az a dolga, hogy igazságot tegyen.

— Az igazságot lehet üldözőbe venni, de nem lehet utolérni. Kíváncsi lennék...

— Kíváncsiság, asszony a neved — dünnyögte Bulcsú, vonagló szájjal, idegesen fészkelődve. Ő számára szentségtörésnek számított az egész beszélgetés. Ha rajta múlna, elvenné az asszony kedvét a nőietlen társalgásnak.

Terka mama hagyta elmenni füle mellett a megjegyzést. — Például érdekelne, hogy hozta meg a döntését, a nemzeti tanács, ha véletlenül hiányzott valamelyik neme s úr?

Különös, szinte megrovó csodálkozással nézett Terka mamára Árpád. Kicsit el is töprengett a kérdés felett. Komor redőkbe futott a homloka, amikor válaszolt: — Ilyesmi nem történhetett meg. A nemes urak tudták, a hon sorsa mindennél fontosabb, és aki megszegi a törvényt, árulást követ el. Az árulásért kivégzés járt, vagy az árulót sok, sok időre tömlöcbe vetették.

— Jézusom! — tört ki Bánónéból. — Ha ez ma is így működne, az ország összes tömlöce sem lenne elég. — Elgondolkodva nézett Árpádra, akin látszott, félre söpörve méltóságát, kitűnően élvezte a társalgást. — Egy dologban nem történ ezer év óta változás. Mindég az egyszerű kisembereket szívatják meg.

— Hogy lehet megszívatni kisembereket?

— Ők a vesztesei minden rossz lépésnek. Több magyarázat nincs!

*

   Amikor Zsolti belépett a szobába és meglátta a két történelmi maskarába öltözött alakot, fanyalgó kíváncsisággal nézett a nagyanyjára, akinek valamiféle földöntúli fény ragyogott a szemében. — Mit látsz? — kérdezte, mintha csak két festmény elbírálásáról lenne szó.

— Muszáj válaszolnom?

— Ha megkérlek?

Soha nem tudta előre Zsolti, mikor tesz fel nagyanyjának rossz vagy jó kérdést, és mikor válaszol kedvére. Csak úgy a foga között morzsolva a szavakat; halkan kérdezte: — Ki ez a nevetséges két pojáca? Ezekért kellett lóhalálában ideszáguldanom?

— Is. Nekem annyi elég, hogy azt látod, amit vártam tőled. Most nincs alkalom a magyarázatra — hadarta gyorsan a nagyanyja. — Túl hosszú lenne ahhoz, hogy megértsd, ha egyáltalán meg tudnád érteni. És nem is kell neked mindent tudnod. Inkább beszéljenek helyettem ezek — mutatott az aranytallérra és az ékkövekre, amelyeket már berakott egy cipődobozba, miután Árpád megerősítette, hogy valóban az övé, hozzá téve; azt tesz vele, amit akar.

            Először csak értetlenül bámulta Zsolti, a mesés kincseket, de hamar rájött, értelmetlenség törni a fejét nagyanyja homályos célzásain. Az eddigi tapasztalatai azt igazolták. jobban jár, ha ráhagy mindent.

— Na? Na? — sürgette Terka mama.

— Mit akarsz ezekkel a színházi kellékekkel? Ezért hívtál ide? Tudhatnád, engem nem túlzottan érdekelnek a bolondériáid — csúszott ki Zsolti száján, s behúzott nyakkal várta a megrovást.

— Szerinted, bolondéria?

— Jaj, drága mamikám, a számítógép mániádat megértettem, mert hasznos szórakozás, elvonja a figyelmedet... A mostani kezd aggasztani.

            Olyat villant Terka mama szeme, amiből Zsolti rögtön rájött, nagyanyja nincs tréfás hangulatban. Az mellett veszélyben érezte a pénzt, amit kölcsön akar kérni. Mivel nem

tudta, mit válaszoljon, megvonta a vállát.

Tévedett. Terka mama kivételesen nem törődött unokája arroganciájával, túlfűtötte az izgalom.— Az imént említettem, nincs idő a magyarázkodásra, de annyit azért elárulhatok, nagydologról van most szó, és ez téged is érint.

Zsolti a két férfira pillantott. — Rablás...?

— Ugyan már! Mit nem tételezel fel rólam?  Senki nem rabolt ki senkit. Nézd ezt a halom arany pénzt és a drágaköveket, mind, mind valódiak. És főleg legálisan jutottam hozzá. Ismerhetsz, kerülöm a nem törvényes ügyeket.

— Ha te mondod mamikám.

— Mondom, bizony! Tudom, túlságosan szereted ahhoz a pénzt, hogy feleslegesen kíváncsiskodj. Azonban sok mindent tehetsz érte, hogy te is részesülhess belőle.

Bár próbálta Zsolti elrejteni kétkedését, gyanakodva pillogott az arany pénzre és a sziporkázó drágakövekre, majd lopva a két férfire. Semmit nem értett az egészből, de azt sejtette, eltekintve a bohócos kinézetüktől, csak is az ő révükön juthatott hozzá a nagyanyja. Ezek antikban utaznak, morfondírozott. Talán állruhába öltözött maffiózók? Vagy régészek, és ásatás útján jutott a birtokukba? Most pedig kihasználva nagyanyja naivságát, simlis úton szeretnék értékesíteni. Ám hogy a nagyanyja, mi módon került velük kapcsolatba, elképzelni sem tudta, hiszen mindig elmondja, hol járt, kivel beszélt. Legalábbis eddig azt hitte. Megfordította fején a basabell sapkáját, hogy a simléder a homlokára kerüljön, s annak takarásából, lopva, jobban szemügyre vehesse a két férfit, akik zavarba ejtően úgy bámultak rá, mint a világsztár rajongók, ha a kedvencüket látják személyesen. — Bonyolult ember típus vagy mamikám. Azt gondoltam, van egy határ, amelyet te soha nem lépsz át. Most rácáfoltál.

— Míg él az ember a meglepetések, csalódások sorozata zúdul rá. Hát, így jártál.

 

 

            Amikor Terka mama felhívta Zsoltit, az unokáját, az izgatottságtól annyira remegett a keze, hogy majdnem elejtette a telefont. Minden bevezetés nélkül kezdte a mondókáját:

 

Második fejezet

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.