Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

KÖSZÖRŰS KÉTSZER CSENGET-ELBESZÉLÉS

A köszörűs kétszer csenget

 

 

Délelőtt tíz óra, még nincs olyan nagy hőség. Gondolkodom, most menjek vásárolni vagy délután négy után? Ha délelőtt megyek, az jó, mert nincsenek olyan sokan az áruházakban, és a pénztárnál nem kell végigvárni egy hosszú sort. Örök életemben elfecsérelt időnek tartottam a sorban állást. Délután más a helyzet, többnyire összetalálkozom valamelyik régi ismerősömmel, vagy régi kollegámmal. Ilyenkor váltunk néhány szót, vagy éppen elcseverészünk. Nem a beszéd hiánya miatt, mert az aktuális témákra itt a családom vagy a közeli ismerősök, de gyarló ember létemre szeretem tudni, mi történt velük az elmúlt hónapok vagy évek alatt, amióta nem találkoztunk. Azt hiszem, ez is egyik tartozéka életünknek, legalábbis annak kellene lennie. Hosszú beszélgetésre ritkán kerül sor, mert valamelyikünk mindig siet. Már feltettem magamnak a kérdést: hová sietünk, rohanunk?

Ahogy megtapasztaltam, bizony rövid idő alatt is sok minden történhet az ember életében, és ebben, zömében, több rosszat élhetünk meg, mint a jót. Persze ez is megítélés kérdése, mert vannak, akik mindent felfújnak, és evégett örökké stresszeznek. Igaz, nehéz elviselni a mindennapi életminőségünk romlását, de akadnak, akiket érdemtelenül vágja fejbe a sorsa. Például, ahogy az utóbbi években bebizonyosodott, jöhet váratlanul egy gazdasági válságból adódó anyagi összeomlás. És ha az nem, akkor egy óriási vihar forgathatja ki embereket mindenből, amit egy élet munkájával, keservesen megteremtettek, stb.

A létezés még nem élet, mondta volt vala, Alfred, Lord Tennyson. Én pedig némi bölcsességgel fűzöm hozzá: Az élet egy nagy kaland. Ha nem tesz az ember mást, mint hagyja magát sodortatni az árral, akkor is megtörténik vele minden, ami keserűvé vagy kellemessé teszi az életét.

Míg fiatal az ember, állandóan a jövőt vizslázza, hogyan, mivel kellene jobbítani az életén, lehetőleg úgy, hogy a kockázatból jól jöjjön ki. Amikor pedig elértük az idős kort, akár akarjuk, akár nem, állandóan visszapillantgatunk az előző életünkre, és akkor már tisztán látjuk, mit, hol rontottunk el, vagy mikor döntöttünk, cselekedtünk helyesen. Na, persze, vannak született balekok, és vannak született szerencsés emberek.

Visszatérve a fő témám elejére, az is a délelőtt mellett szólt, hogy délutánra vártam az unokáimat, akik az életem értelmét jelentik. Már előre fülembe cseng a drága hangjuk, ahogy egymást félbeszakítva, nagy hévvel számolnak be gyerekes történéseikről. Szép zene a fülemnek. Hogy ez így van, részben köszönhető a jó nevelésüknek is, ami ugyancsak ritkaságszámban megy a mai világban. Ma már kitörlődött a szokásból, hallgatni az idősekre. Helyette előtérbe került az EGO.

Az sztorik, meglepetések az én házam táját sem kerülgetik, időnként nekem is jut az izgalmakból. Megszólalt a kaputelefon. Na, ez is éppen a legjobbkor jön, gondoltam bosszúsan, mert már éppen indulni készültem.

— Csak a szórólapokat hoztam, tessék beengedni, kérlelt egy női hang. Nem tartottam fontosnak a túlzott óvatosságot, megnyomtam a kapu nyitógombját. Végül is, ennek köszönhettem, hogy a pénztárcámat nem felejtettem a konyhaasztalon. Tekintetem rátévedt a vízcsapra. Előrelátásból, mielőtt indultam, megittam egy pohár vizet. Igen, vizet. Nem vagyok híve azoknak a löttyöknek, amit az üzletekben árulnak. Ha már víz és csatornadíjat fizetek, legalább annyi hasznom legyen, hogy annyit használjak belőle, amennyi jól esik.

            Az ablakra tévedt a tekintetem.  Nem hagyom nyitva, sőt a szobait sem, döntöttem el, jóllehet hét ágra sütött a nap, sehol egy tenyérnyi felhő. Egyszer már megjártam; mire hazaérkeztem, a függönyből csavarni lehetett a vizet.

            Óvatos, alig hallható kopogás hallatszott az előszoba ajtaján. Ez egy ilyen nap, adtam meg magam a sorsomnak, és fontolgatás nélkül ajtót nyitottam. — Mit óhajt? — dörrentem türelmetlenül az előttem topogó barna bőrű, harminc év körüli férfira, aki, számomra ismeretlen szerszámot szorongatott a kezében.

            Míg a férfi bámult rám, átfutott az agyamon, hogy ez sem az idei nyáron barnult le ilyen egyenletesen. Aztán az jutott eszembe, hogyan jöhetett be a zárt kapun?  Számon kérően rivalltam rá. — Ki engedte be a lépcsőházba?

— Aki a szórólapokat szortírozza. Ő kifelé tartott, én befelé...

            Na, majd adok én neki, gondoltam. Emelkedett bennem az indulat, jóllehet az állandó óvatosságra intő felhívások ellenére, érintett meg a félelem. A kreol férfi ráhibázott, mert megejtően pillogott rám. A hangom ridegségén nem változtattam.  — Szóval, minek köszönhetem a látogatását?

— Köszörűs vagyok, naccsága, bármit megköszörülök, ami életlen.

— Köszörűs? — enyhült meg a hangom — Szóval köszörűs? — ismételtem meg, mert lassan tudtam felfogni, az ígéretes szónak értelmét. Mára már teljesen kiment a divatból, hogy a vállalkozók házhoz járjanak felkínálni a szolgáltatásaikat. Összezavarodva bámultam a kreolra, ő pedig ezt jó jelnek ítélte meg, bátorságra kapott.

— Csak van a nacságának életlen kése vagy ollója, nem? Olcsón megszámítom a munkám, és nem lesz panasz rá. — Erősködött a férfi, látva

habozásomat.

Eszembe jutott, hogy mindkét körömvágó ollómra ráférne az élesítés, sőt a nagyollomra is, de úgy véltem, ha most elhúzom az időt, az elmenésből már nem lesz semmi. — Nem mondom, hogy nem kellene... Kellene, de sajnos erre most nincs időm — válaszoltam, szinte bocsánatkérően. — Esetleg majd egy másik alkalommal — tettem gyorsan hozzá, amikor megláttam a megejtően könyörgő tekintetet. — Itt lakik a városban, vagy a környéken? — kérdeztem, más ötlet híján.

— Csak a sógorom, én nem (megnevezett egy közeli falut). Most összedolgozunk. Nekem is van négy gyerekem, meg a sógoromnak is, valamiből el kell tartani őket. — Kifényesedett szemmel folytatta: — Csak látná naccsága, milyen étvággyal esznek.

            Feltört belőlem a szánakozás— Sajnálom, hogy nem segíthetek, tényleg sietnem kell.

A férfi alázatosan kérdezte: — Kaphatnék, egy pohár vizet? Ha nem veszi naccsága tolakodásnak — tette hozzá, mint aki nagyon fontos hírrel köszöni meg jóindulatomat. — Megszomjaztam ebben a melegben — folytatta, és felnézett az égre, úgy, hogy szabályosan eltűnt a szembogara, csak a szemfehérje látszott. Olyan volt, mint egy üveggolyó.

Már-már éppen kimondtam, hogy ne tartson fel tovább, de kegyetlenség nem tartozott a szokásaim közé. — Várjon — löktem oda kurtán, és magamnak sem tudtam számot adni, miért, becsuktam az ajtót, férfi orra előtt. Megtöltöttem egy műanyag poharat, a hűtőben tartott vízzel, és újra kinyitottam az ajtót, hogy átadjam. Nem volt, kinek, a köszörűs már elpárolgott. Közömbösen rántottam meg a vállam. Ő tudja!

            Éppen tizenegyet mutatott az óra, amikor végre elindulhattam. Ismét nem tudtam, miért, de kivételesen a biztonsági reteszt is kulcsra zártam. Erre egyébként, csak akkor került sor, ha elutaztam, vagy hosszabb időre mentem valahová. Akkor is csak azért, mert a lányaim a lelkemre kötötték.  

— Ti, mindig túlzásba viszitek az aggódást — zsörtölődtem olyankor. — Csak azokhoz törnek be, akiknek nincs közvetlen szomszédjuk, vagy komoly értékek vannak a lakásban.

— Drága, anyósom — mondta egyszer fejcsóválva az egyik vejem —, azt kell hinnem, csukva tartja a szemét, amikor a tévé híradójában rablásokról van szó. Az egyedül élők és az időskorúak vannak legjobban kitéve a veszélynek.

            Szokás szerint hagytam elmenni a fülem mellett, de azért örültem, hogy aggódnak értem.

*

Kényelmesen lépkedtem, mert nem voltam időhöz kötve. Amikor még dolgoztam, megfogadtam, ha nyugdíjba megyek, soha, sehová nem fogok rohanva menni. Rohantam egész életemben eleget, amikor dolgoztam, különösen, amikor a gyerekeim óvodába, iskolába jártak. A vásárlást is nekem kellett lebonyolítani. Nem azért mert a férjem nem szíveset tette meg helyettem, de csak bosszúságot okozott vele. Legtöbbször nem azt hozta, amire kértem, az árakhoz pedig semmi érzéke nem volt. A másik; előfordult, hogy ott az üzletben sütöttem ki, mi legyen a vacsora, vagy a vasárnapi ebéd. Persze, ha nem áll fenn az örökös spórolás, a hét bármelyik napján kigondolhattam volna. Nem kis dolog ám, úgy kalkulálni, hogy finom is legyen, amit az asztalra teszek, szívesen egye a családom, és nem utolsó sorban, az ár is megfeleljen. Az én nagymamám, mindig azt mondogatta, az egyszerű emberek, vagy a nagycsaládosok tudnak igazából jól főzni, mert a szükség ráviszi őket, hogy kevés pénzből ízletes ételt főzzenek. Ma ezt a bűvészkedést kreativitásnak hívják. Már aki képes rá.

Valami jópofa, de kényelmes szandált akartam venni, megálltam egy cipőbolt előtt. Egyszer csak, megszólalt valaki a hátam mögött.

— Jaj, de jó, hogy találkoztunk, éppen rád gondoltam.

            Udvariasan rámosolyogtam a volt kolleganőmre, jóllehet vele ellentétben, most nem örültem a találkozásnak. Ő az a kekeckedő, okoskodó embertípus, akivel hosszú beszélgetést nem tanácsos folytatni. Bármit mondanak vagy mutatnak neki, mindenben talál, lát valamit, amit lebecsülhetett, leértékelhetett. A politikában is. A rendszerváltás előtt is, utána is, bárki volt a kormányon, minden intézkedést, rossznak talált. Ő viszont a legbonyolultabb gazdasági témákban is, mindenre tudta a tutit.

— Na, mit szólsz a választásokhoz? — kezdett bele az éppen aktuális témába, és máris készült, maga megadni a választ.

            Bár néhány pillanatig bennem rekedt a levegő, igyekeztem belefojtani a várható szóáradatot. — Már megbocsáss, de így hirtelenében, képtelenség választ adni. Nem is vagyok ráhangolódva, meg sietek is

— Azét én látom, téged sem vet fel a lelkesedés — fürkészte az arcom könyörtelen erőszakossággal. — Persze ezen nem is csodálkozom. Ti, politikailag tájékozatlanok...

Na, ebből elég, ugrott fel torkomba a gyomrom. Mit képzel ez magáról, a Parlamentben van? Visszautasítóan vágtam rá. — Elégedj meg azzal, hogy te, mindentudó vagy. Tudod, mit? Most nincs időm, de felhívlak telefonon és elcsevegünk.

            A mosoly ráfagyott a kolleganőm arcára, bosszúsan válaszolt: — Addig azért ne álljak egy lábon, ugye?

Egyedül maradtam, és felpillantottam az égre. Végre egy ártatlan bárányfelhő kúszott nagy magasságban a fejem felett. Máskor rá sem hederítettem, de abban a pillanatban, a tévé időjárását figyelemmel kísérve, reménykedtem, hogy abba marad a többheti szárazság.

Ja, igen, a vihar. Már nyugdíjas korú vagyok, de ilyen évet, mint a 2010. még nem éltem meg. Sőt, talán még azt is el lehet mondani 1879. március, a szegedi árvíz óta, ekkora pusztítást nem vitt véghez a víz, óriási viharokkal megspékelve, mint az idén. Az unokám kedvenc mondását idézve: „Erre kössenek csomót” az illetékesek, akiknek feladatuk lesz a minimumra csökkenteni a károk anyagi hatásait. A soproni barátnőm azt írta emailben, hogy a kertjükben térdig állt a víz, hiába palántáztak, mindent kimosott.

Az biztos, amiket a tévében mutattak, azt szívet tépő drámának éltem meg. Százával váltak családok hajléktalanná, és akinek nem vált lakhatatlanná a háza, olyan károkat kellett elszenvedniük, amihez, még egy élet kellene, hogy kiheverjék.

Mire kiválasztottam magamnak a megfelelő szandált, dél lett. Még friss kenyeret is venni akartam, de hatalmas tömött felhőt láttam közeledni a város fölé. Azt is megállapítottam, a sötét felhő felett vastag, hófehér jégfelhő úszik. Ez nem itt fogja elpotyogtatni a terhét, nyugodtam meg. Valóban nem. Este mutatták a tévében, hogy valahol tojás nagyságú jégeső hullott és kétszáz házat vert tönkre, betörte a kocsik szélvédőit, a fákról egy szálig leverte a gyümölcsöt.

Szegény Magyarország, küldtem egy nagy fohászt az ég felé, nem elég, hogy a lakósság harminc százaléka a létminimum alatt él, még a természet is tett rá néhány lapáttal, gondoskodva róla, hogy családok földönfutóvá váljanak. És ezek száma nem kevés Talán, ha ismernénk az élet, az időjárás forgatókönyvét, fel tudnánk készülni a rosszra, hogy enyhítsünk a sorsunk kegyetlenségén.

Amikor haza értem, és beléptem a lépcsőházba, az egyik lakó, éppen akkor jött lefelé a lépcsőn. —  Hallottad, mi történt? — kérdezte az izgalomtól hevülten.

— Nem, de te majd elmondod.

— Képzeld — zihálta, és akadozva jöttek elő szájából a szavak. — rablás történt. Ismered az utcánkban Vágó nénit? Kirabolták, ráadásul fényes nappal.

            A megdöbbenéstől sóbálvánnyá merevedtem, jóllehet alig jutott el a tudatomig a hír. Másodpercek múltak el, mire szólni tudtam. — Vágó nénit? Azt a beteg, nyolcvanhat éves asszonyt? Megáll az ész! Kik merészelték... Kik voltak a merénylők?

— Egy férfi köszörűsnek adta ki magát, Vágó néni pedig gyanútlanul beengedte. Az sem vált gyanússá neki, hogy a férfi, már az előszobában mobilozott egy másik embernek. Mondta neki, hogy hozhatja a szerszámokat.  Rekordgyorsasággal meg is érkezett, aztán közös erővel kirabolták a szerencsétlent. Előtte betömték a száját, egy konyharuhájával, és kezénél fogva a radiátorhoz kötözték.

— Jézusom! — nyöszörögtem, szinte magamon kívül. — Azokat a göcsörtös kezeit, amik a köszvénytől állandóan fájtak? Elgondolni is borzasztó.

— Így van bizony. Még jó, hogy életben hagyták.

— Mit vittel el?

— Pénzét a szekrényből, és amit két sporttáskába be tudtak tömni.

            Az ájulás kerülgetett. — Hát ezt megúsztam — szaladt ki a számon.

— Te igen, meg én is, mert mi nem engednénk be egy gyanús külsejű embert sem a lakásunkba.

            Ez talált, nyeltem egyet. — Nem sokon múlott, hogy nem engem raboltak ki.

— Mit nem mondasz! Te nem lennél olyan ostoba.

— A becsületes emberek a leg ostobábbak a világon. Ők nem tudnak a becstelenek eszével gondolkodni.

            Felkeltettem a lakó gyanúját. Sandán pislogott rám. — Azt akarod mondani, hogy veled is történt már ilyesmi.

— Még nem, de nem sokon múlott — vallottam be bűnbánóan, és elmeséltem a köszörűssel való találkozásomat.

— A mindenit! — kiáltott döbbenten a lakó. — Tehát láttad az illetőt? Na, ez nem semmi! Gyere. menjünk Vágóékhoz, még helyszemléznek a rendőrök, és biztos örülnek majd a hasznos információnak.

— Nem azért mondtam el — szabadkoztam — Nem szeretnék ebbe az ügybe belekeveredni.

— Már belekeveredtél azzal, hogy nekem elmondtad

            Kelletlenül megadva magam bólintottam. Tudtam, a kihallgatásomat nem lehet elkerülni. — Annyit várjál, míg megnézem a lakásomat. — Szinte biztos voltam benne, amint elmentem otthonról, visszalátogatott a köszörűs.

            Szerencsémre feleslegesen aggódtam, a biztonsági retesz elriasztotta a rablókat.

*

            Vágó néni ernyedten ült egy fotelban, még mindig a csuklóját dörzsölgette, és dagadtra sírta a szemét. Elvitték az összekuporgatott pénzét és az egész nyugdíját, azon kívül, minden mozgatható kisebb értékes tárgyat. Még azt a lehetőséget sem hagyták meg, hogy végszükség esetén, ő maga tehesse pénzé. — Istenem, ha ezt a fiam megtudja, hüppögte és a kétségbeesés mélyebbre barázdálta arcán a ráncokat.

— Mért, mi történik, ha megtudja?

— Nem tudom, csak azt, hogy százszor elmondta: ne engedjek be idegent a lakásba. Idős koromra is naiv maradtam, azt hittem, velem nem történhet meg ilyesmi.

Mint ahogy velem sem, dünnyögtem magamban. — Majd én beszélek vele — ígértem meg nagylelkűen. Különben, ahogy én ismerem a fiát, egy rossz szót sem szól majd. Inkább örülni fog, hogy Vágó néninek nem történt baja.

            Az idős asszony szemében újra könnyek gyűltek, de azért lenyugodott. Hálásan mosolyogva válaszolt: — Igaz, ő nagyon jó gyerek, mindig, mindent a kedvemre tesz.

— Na, látja. Ezt sem mondhatja el minden anya a gyerekéről.

— Igaz, igaz. Éppen ezért spóroltam annyira. Szerettem volna besegíteni, hogy az agyon használt, régi tévéjüket ki tudják cserélni. Mind a két gyerekük középiskolába jár, nem telik rá.

*

A következő nap, amikor a rendőrségre mentem, újabb kihallgatásra, elújságolták, hogy elkapták a két betörőt. A pénzből hiányzik ugyan valamennyi, de az értéktárgyak, mind meg vannak. Mintha a sajátoméról lenne szó, nagy kő esett le a szívemről.

 

 

 VÉGE

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kzella@citromail.hu

(Kzella, 2011.09.02 19:10)

Olvastam és tetszett, ha nem is írok, de olvasok ám.
Puszi!