Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

ELBESZÉLÉS: CSEPP A TENGERBEN

 

Elbeszélés: Csepp a tengerben

 

Idős korára megváltozik az ember, erőteljesen feltör belőlük, vagy a negatív, vagy a pozitív természet, ami egész életében jelen volt nála. Azt nem állítom, hogy a másság, ha akarja, ha nem, kerül felszínre, mert csak félig igaz. Félig igaz, mert míg tisztán tud az időskorú ember gondolkodni, képes irányítani magát, hogy ne terhére legyen a családjának, ne úgy tekintsenek rá, mint egy elhasznált bútordarabra. Főleg az unokák, hogy számukra se váljon unottá, és ne csak a nagyi sütije legyen a vonzerő, hogy időt szenteljenek rá, jóllehet az sem elhanyagolható szempont.

            Na, ezzel nem dicsekedhetek, mert ha édességgel várom az unokáimat, azt mindig a boltban vásárolom. Ezt tudják, és nem is követelik. Teljesen más dologgal tettem vonzóvá az unokáimmal való együttlétet. Nekem minden csacskaságukat, élményeiket elmesélhetik, lelkes hallgatójuk vagyok.

            Na, jó, ha olyasmit hallok, ami nem emeli a tetszésidexüket, nagyokat hallgatok, mert cinkosságot nem vállalok. Három éves korukban megtanítottam velük a videót kezelni, hogy akkor nézhessék a mesekazettákat, amikor kedvük van hozzá. Sőt órákat töltöttem azzal, hogy aranyos meséket vegyek fel kazettára a tévéből. Megkíméltem őket attól, hogy a virtuális ökörségeket nézzék. Emlékszem, hogy ki volt mindenki akadva, amikor négy és féléves korukba a számító gép elé ültettem őket, és megtanítottam, hogy kell ki-be kapcsolni, a rajzprogramot előhozni, és lementeni. Továbbá, (csak) a nevüket, lakcímüket leírni. Ezért aztán megkaptam a szuper nagyi megtisztelő címet. És ez így folytatódik a mai napig is. Ezért aztán nekem is jó nagymamának lenni.

Harmincfokos melegben nincs kedve az embernek bármit is csinálni, különösen a FORMA-1 autóversenyt nézni, pláne, ha éppen nincs kedve hozzá.  Én mégis megerőszakolta magam, és bekapcsoltam a tévét. Már az utolsó néhányszáz kiló métert rótták a pilóták. Alonsó és Hamilton gyűrték egymás mellett a pályát. Schumacher (az unokám bálványa) kb. a negyedik helyen erősítette a csapatszellemet.

Na, gondoltam, nekem ennyi éppen elég, hogy okosan érdeklődő arccal végighallgassam a tizennégy éves fiúunokám lelkes monológját, és ne csak bólogassak, hanem idézzek is legalább egy nyúlfarknyit a futamból, mint aki végigizgulta az egészet.

A másik sport szenvedélye a futball, imádott csapata a Liverpool. Hogy mennyi meccset kell végignéznem, legalábbis a VB-t, és a csatár lábait figyelnem, melyik, milyen manőverrel passzolja át a labdát, hogy az unokám elégedett legyen velem. Igaz, időnként összekeverem a játékosokat, de az unokám igyekszik helyreigazítani, s azzal a taktikával teszem izgalmasabbá a mérkőzéseket, hogy nem azoknak szurkolok, amelyiknek ő.

 Jó tanuló, s ennek fejében a lányomék hagyják, hogy hódoljon a sportszenvedélyeinek. Persze, hogy ezt megteheti, részben én buliztam ki neki. Sőt, egyszer leszúrtam a lányomat, mert véleményem szerint egy semmiségért azzal büntette a szegény gyereket, hogy nem mehetett edzésre. Azóta is hallgatom a vádjait, mennyire elrontottam a fiukat.

            Egy alkalommal dühösen tört ki a lányom. — Nézd meg, anyukám, ezt a gyereket a forma egyen és a futballon kívül más nem érdekli. Mintha álomvilágban élne, mindent elfelejt, amivel megbízom. Még örülhetek, hogy nem megy a tanulás rovására.

— Ne panaszkodj, szófogadó, soha nem felesel veled. Az apjának pedig zokszó nélkül, szívesen segít a házkörüli munkákban

— Ez igaz.

— Akkor, te ne rontsd el a fiadat! Ne akarjál állandóan uralkodni rajta azért, mert úgy érzed, csak is neked van igazad.

            Választ ugyan nem kaptam, de hatott.

A német-ausztrál futball tévémérkőzést vártam, lelkileg sikerült felerősítettem magam. Közben úgy gondoltam, átmegyek Marcsikához, a szomszédasszonyhoz, megkérdezni, vigyek-e olvasni valót? Gyakran cserélgettünk könyveket, meg képeslapokat. Az is érdekelt, hogy van, mert a választások előtt agygörcsöt kapott, és két hetet a kórházba töltött. A lánya azt mondta: szerencsére az agygörcs nem járt, komoly következményekkel. Egyébként is hálával tartozik a sorsnak, mert azok közé szülők közé tartozik, akit nagyon jó gyerekekkel áldott meg a sors. Körülveszik szeretetükkel, s arra törekszenek, hogy idős korára könnyítsenek az anyjuk helyzetén.

Marcsika egy fotelban ülve kötögetett, felragyogott a szeme, amikor meglátott — Rég láttalak, mondta, kedvesen mosolyogva. Nem látszott rajta, hogy beteg lenne, s ez megnyugtató volt számomra. Leültem vele szembe, és érdeklődni akartam a hogyléte iránt, de megelőzött. — Esik még az eső — kérdezte, jóllehet az erkélyajtón keresztül besütő nap, ott táncolt a lába előtt. 

A kérdés meglepett, és kissé összezavart. — Nem, néhány órával ezelőtt szemerkélt, de azóta nyoma sincs — válaszoltam kínosan. — Azért jöttem, hogy... hogy... Hozzak valami olvasni valót? — kérdeztem bizonytalanul, mert rájöttem, ostoba kérdés volt. Egy agygörcs után nem éppen olvasással fogja tölteni az idejét. A kötést is csak tartotta a kezében, és ügyetlenkedett vele. Kezdett világossá válni előttem, hogy Marcsikával még sincs minden rendben.

Mint aki meg sem hallotta, mereven a szemembe nézett, mintha a gondolataimat akarná kiolvasni.  — Már nem is tudom, kire szavaztam — merengett el, ölébe ejtve a kötést. — Te kire szavaztál? — szegezte hirtelen nekem a kérdést.

— Kire is? Megmondom őszintén, nehéz helyzetben voltam, tökéletesen összezavart a Jobbik és az LMP…

— Jól tetted, hogy rá szavaztál!

            A szívem felsajdult, és kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam. Kínomban felnevettem, aztán hallgatásba merevedtem, mert értelmetlennek találtam, bármit is mondani. Közben egy vicc jutott eszembe.

            Az egyik faluban egy férfi keresett egy családot, de nem tudta, melyik házban laknak. Meglátott egy nénit dolgozni a kertben. Ráköszönt.

— Jó napot kívánok, néni!

— Kapálgatok, kapálgatok.

— Köszöntem, néni.

— Gazos vot, oszt kiszedtem.

— Hülye maga, néni.

— Ez a sor itt végig.

            Marcsika nem zavartatta magát, legyintett, és tisztán csengő hangon folytatta az elképzelt szövegét. — Igazad van, nevetséges az egész választási cirkusz. Jövőre nem megyek én sem szavazni. A gyerekeim is helyeslik. Az eső is esett. Persze nem okozott gondot, mert a fiam elvitt kocsival.

— Hogy érzed magad, Marcsikám? — Préseltem ki magamból egy értelmesnek talált kérdést.

— Te vagy a második ma, aki megkérdezte. Látod, kötögetek. Neki akartam állni a főzésnek, de a lányom azt mondta, nem azért jött, hogy unatkozzon. Ráhagytam, pedig szeretek magam főzni. Te nem mentél dolgozni?

— Nyugdíjas vagyok már, elfelejtetted?

— Nekem te nem mondtad, hogy nyugdíjba mentél.

            Bevallom, nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Megértést kellett volna tanúsítanom, Marcsika mellé ülni, és tovább beszélgetni vele, még ha értelmetlen, akkor is, de elhagyott az erőm, a nyelvem leragadt, a könnyemet alig tudtam visszatartani.

Amikor a vásárlásból visszajött a lánya — leugrott tejet venni —, úgy éreztem, egy kőszikla gurul le a hátamról. Valami olyasmit motyogtam, hogy vendéget várok, haza kell mennem.

— Kár — sóhajtott Marcsika. — Éppen mondani akartam, hogy menjünk le a Duna-partra sétálni egyet. Anyura nagyon ráférne — tette hozzá.

— Majd legközelebb. Most várok valakit — hebegtem, az ajtóhoz igyekezve. A tettemért kijárt a jutalom is. A lendülettől, ahogy kiviharoztam az ajtón, belebotlottam a lábtörlőbe, elvesztettem az egyensúlyomat, és fejjel nekilódultam az éppen ott várakozó postásfiúnak.

— Hová, hová ilyen szélsebesen — kérdezte az vigyorogva, és megragadott, nehogy elvágódjak.

— Magának éppen itt kellett megállnia — ripakodtam rá elég gorombán, köszönöm helyett.

            Gonoszkodó fény villant meg a fiú szemében. — Már bánom. Legalább megtetszett volna tapasztalni, milyen kemény a fal.

— Még pimaszkodsz is velem? — protestáltam, a homlokomat tapogatva. Felsértette a postástáska szíjának a csatja.

— Nem pimaszkodásból mondtam, tessék nekem elhinni.

— Majd emlékeztetlek rá, ha borravalót kellene adnom.

            Normális vagyok én? — kérdeztem magamtól, amikor becsuktam magam mögött a lakásom ajtaját. Ezt jól megcsináltam, mi ütött belém? Ha ez a fiú nincs ott, elvágódom, és valóban összetöröm magam. Most aztán számíthatok rá, ezután az ajánlott levelet nem hozza fel az emeletre, hanem bedob egy értesítést a postaládámba, aztán mehetek érte a postára.

*

            A meleg miatt nagyon rosszul aludtam az éjszaka. Már hajnalodott, amikor kellemesesen végigsimította testem a hűvösre vált levegő, s akkor elnyomott az álom. Fél nyolc lehetett, amikor a kaputelefon hangjára felijedtem. Ki az ördög lehet, fújtattam dühösen. Ide be nem engedek senkit, döntöttem el. Kóvályogva az álmosságtól leemeltem a kaputelefont.

— Én vagyok Zsóka — Hallottam a barátnőm hangját. — Kész csoda, hogy itthon talállak — mondta, amikor beengedtem.

— Mért, mire gondoltál?

— Kétszer hívtalak a mobilon, de nem vetted fel. Megijedtem, hogy valami történt veled.

            Eszembe jutott, hogy lemerültem, csak elfelejtettem újra tölteni. Morcosan válaszoltam: — Már itt vagy, nem? Elmondhatod a búdat, bánatodat, vagy akár az örömödet, ha már idefárasztottad magad.

            Elhűlve vizslázta arcomat az egyetlen barátnőm, aztán körülnézett, nem fedez-e fel valami gyanúsat. — Nem emlékszel, mit beszéltünk meg két nappal ezelőtt?

— Ha olyan fontos lenne, nem felejtettem volna el. Eddig még nem fordult elő velem. Mért hívtál mobilon? — kezdtem terelgetni, mert bűntudatom támadt. Tudtam, Zsóka nem hívogat nyolc előtt, ha nincs komoly oka rá.

            Most meg úgy bámult rám, minta meghibbantam volna. — Be akartam jelenteni, hogy csak dél felé tudok jönni.

— Bejelenteni? Új szokást vettél fel?

            Megrebbent Zsóka szempillája. — Mond, jól vagy?

— Persze, hogy jól. Csupán nem értem, ha más dolgod akadt, mért nem jöttél dél felé? Vagy mért nem akkor telefonáltál? Most nyugodtan alhatnék még — Zúdítottam rá vádjaimat epésen, miközben a kávét készítettem. Nem kérdeztem meg Zsókától, kér-e, mert ha azt válaszolja, nem, néhány perc múlva meggondolja magát, hogy mégiscsak kér.

Éppen a csészébe töltöttem a kávét, amikor agyamba villant, mit ígértem meg két nappal ezelőtt. Megbeszéltük, hogy összeszedek minden használaton kívüli holmit, és a vöröskereszten keresztül elküldjük az árvízkárosultaknak. Aztán elmegyünk venni egy kényelmes házipapucsot Szent Kleofás, hogy lehet az ilyesmit elfelejteni? — dorgálta meg gondolatban magam, és máris éreztem, mennyire nyomja a lábamon lévő papucs a kisujjamat. Ancsika jutott ezsembe. Komplett hülye lettem, pedig nem volt agygörcsöm. Örülhetek, hogy az udvariatlanságomért nem hagyott Zsóka faképnél.

Igen, megbeszéltük, hogy küldök a rászorulóknak ruhákat, ágyneműt, törölközőket, meg miegymást. Olyan ágyneműim vannak, amik még eredeti csomagolásban vannak. Ajándékban kaptam, de nem tetszett a színük. Mért feküdjek olyasmibe bele, amiben nem érzem jól magam. Frottír törölközöm is rengeteg van, valamikor mániákusan megvettem, minden mutatós, szép törölközőt. Sokat mostam őket, de használhatóak. Reméltem, örömöt szerzek valakinek velük. Csak úgy lazán odaszóltam. — Nos, akkor ne vesztegessük az időt, szedjük össze a cuccokat.

Egy megkönnyebbült sóhaj röppent ki Zsóka száján. — Már azt hittem, kezdesz szenilis lenni — szögezte le nyugodt hangon.

— Na, az még messze van!

— Csak tréfáltam.

— Remélem is!

            Félig lett a nejlonzsák ágyneművel, törölközővel, konyharuhával, hálócuccal, következtek az akasztós ruhák. Itt már akadtak gondjaim. Egyszer már szelektáltam, mert lányom a felesleget elvitte a hitgyülekezetbe, ott is akadnak, akik szükséget szenvednek. Emlékszem, mire a végére jutottam a válogatásnak, alig gyűlt össze valami. Ezt még nem, ezt sem, meg azt se, akasztottam vissza a szekrénybe. Aztán még sem használtam őket.

A húgom harmincöt éve Görögországban él, és van egy butikja, így mindig ruhával felpakolva jön Magyarországra látogatóba. Rendkívül jó ízléssel, úgy válogatja össze a cuccaimat, a tini korosztályt kivéve, bárki felveheti.

Ebből az is következett, amikor megláttam valamelyik lányom sóvár tekintetét, ha fájó szívvel is, erről-arról lemondtam a javára. Most keményen megfogadtam, nem ismétlem meg a múltkorit. Először elszántan egy kupacba raktam, hogy összehajtogatva kerüljenek a zsákba, s akkor megpillantottam Zsóka zavart tekintetét. Gondoltam, megtetszett neki valamelyik holmi, és szégyelli elkérni. Végül is csinos, jó alakú nőnek tartottam, pedig már el is felejtettem, mikor ünnepeltük az ötvenedik szülinapját. Mindig irigyeltem a kecses, fiatalos mozgását. Úgy tudta tartani a kést, villát a kezében, mintha II. Erzsébet királynő dísz ebédjén venne részt, pedig csak az üzemi konyhán étkeztünk. Bár mindent meg lehet tanulni, vannak dolgok, amire születni kell. Ezért nem lett belőlem operaénekesnő, festő meg szobrászművész. — Mond nyugodtan, nem harapom le a füled — biztattam jó szívvel.

Bátortalanul, de kinyögte: — Tudod, a menyem gyesen van, a második gyerekkel, és magára nem nagyon telik…

— Eddig sosem beszéltél róla.

— Minek panaszkodjak? Az nem oldja meg a problémákat.

— Értem, bólogattam szaporán, miközben egy dögnek éreztem magam, hogy ilyesmire soha nem gondoltam. Nem mindenki rendez kirakatot a gondjaiból. Éppen ezért tartják sokan megalázónak az önkormányzatnál alamizsnáért könyörögni. Pedig, ha belegondolok, a kérés egyértelműen jogos, hiszen a legrászorultabbak is vásárlók, és akik vásárolnak, adót fizetnek: ÁFÁ-t.

Hogy a kínos helyzetéből kiszabadítsam, a lelki egyensúlyát helyre billentsem a barátnőmnek, könnyű csevegő hangnemben, mint aki természetesnek tartja óhaját, tovább biztattam. — Jaj, de örülnék, ha nem venné zokon…

— Ne aggódj, tőled nem fogja zokon venni — nyugtatott meg, és máris kikapkodta a kupacból azokat, amiket a fogasról levéve, már kinézett magának, közben be nem állt a szája. — Hogy örül majd ennek a blézernek, van is hozzá szoknyája. És ez a kardigán! Biztos, hogy nem kell neked?

— Nekem már túl fiatalos. Bátorságra kaptam. — Van egy alig használt pléd is, ha úgy gondolod, azt is oda adhatom.

— Amire azt mondtad, hogy olyan pihe-puha?

— Majdnem az. Nekem van három. A húgom, minden alkalommal hoz magával egyet a családnak, de küldött már postán is. Tudod Észak-Görögországban, egyebet sem gyártanak, mint nyes bundát és plédet. Nem drága, és óriási a választék. A földrengés sújtotta országokba is segítségként, több kamion plédet küldenek.

Azt már elhallgattam a barátnőm előtt, ha nem szenvedne ragkorságban, és nem dicsekedne örökké a nem létező kapcsolataival, már rég örömöt szerezhetett volna a lányának.

            Mit ne mondjak, fele cucc került csak a zsákba. Ekkor gondoltam egy merészet, mert már nagyon belejöttem, s szinte sarkallt az adakozási vágy. A plédet Zsóka lányának adtam, küldök helyette mást. Évek óta hever a szekrényben egy hatszemélyes, egy alkalomra használható (az ételpecsétet nem lehet kimosni belőle), gyönyörű fehér, hímzett selyem abrosz, hat szalvétával. A húgom vette a fia esküvőjére a büfé asztalra, de a menyének nem kellett, mert mindenben franciát akart (a franciák, csak a sajátjukat ismerik el elegánsnak, értékesnek). Így hozzám vándorolt, én pedig nem tudtam, mit kezdeni egy ilyen flancos garnitúrával, amit ráadásul eldobhatok használat után Eredeti csomagolásban volt ez is.  Egy papírra ráírtam, nyomtatott, nagy betűkkel; kizárólag fiatal párnak, esküvő alkalmára, és ráragasztottam a csomagra. Amikor végeztünk, eszembe jutott a futballmérkőzés, gyorsan bekapcsoltam a tévét. Már csak a németek győzelmi üdvrivalgását hallottam.

Megvallom, elégedett voltam magammal, nagyon elégedett. Amikor pedig láttam, hogy a barátnőm, örömtől sugárzó arccal rakosgatja a cuccokat a reklámszatyorba, és amikor átadtam a zsák ruhát a vöröskereszteseknek, megízlelhettem azt a fenséges érzést, amely csak akkor jelentkezik, ha segíteni, adni tud az ember. Még akkor is jó érzés, ha csak csepp a tengerben.

 

VÉGE

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.