Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

AZ ÉLET FORGATÓKÖNYVE-elbeszélés

AZ ÉLET FOGATÓKÖNYVE

 

Ha tehetem, minden olyan helyzetet, személyt kerülök, ami frusztrál; mert ugye a frusztráltság szöges ellentéte a kellemes érzéseknek. Sosem értettem meg azokat, akik, hogy a jól értesültségüket bizonyítsák, bolhából is elefántot csinálnak, csak minél meghökkentőbb legyen az általa előadott törtét, hogy minél nagyobb szelet csapjanak maguk körül. A fantáziájuk pedig kimeríthetetlen. Ez lenne a kisebbik baj. A nagyobb baj, hogy másokkal is úgy szeretnék láttatni egy megélt, vagy hallott eseményt, ahogy ők, jól feltupírozva vizionálják. Ha ez még rosszindulattal is párosul, a felelőtlen állításokkal belegázolnak ártatlan emberek becsületébe, vagy éppen jól működő barátságokat bomlasztanak meg.

 

Súlyos időszakot élünk, sokaknak a rá nehezedő teher már elviselhetetlen. Ennek ellenére nem mindenki akarja kirakatba helyezni a problémáját. Ahogy én látom, vannak, akik szégyellik, a megromlott életüket, vagy hogy maga alá tudta gyűrni a politika. Vannak, akik bíznak abban, hogy csak egy átmeneti állapot, és újra visszatér a létbiztonság. És akadnak olyanok, akik a gazdasági válság természetes hordalékának tartják, és belenyugszanak. Na persze, a helyzet kialakulásának felelősei (a kormány és az ellenzék oldalán) találnak bűnbakokat, akikre ráruházhatják a baklövéseiket. Itt aztán kapkodhatják fejüket az egyszerű polgárok, melyik oldal hibázott nagyobbat. Szerencsére a történelem mindent megold majd, ahogy eddig is tette, Engem az tölt el aggodalommal, hogy a magyar honban szárba szökött a gyűlölködés. 

 

A minap a két ellenkező pólus véleményét hallgathattam végig. Jöttem ki az áruházból, amikor belebotlottam egy fiatalkori ismerősömbe, Péterbe, aki botra támaszkodva egyensúlyozta bizonytalan lépéseit. Láthatóan megörült, amikor meglátott. — Hogy vagy kérdezte kedvesen mosolyogva, elővillantva a szabályos fehér fogait, de nem várta meg a választ. — Jól nézel ki — sütötte el az ilyenkor szokásos bókot, és rögtön utána keserű vonások lepték el az arcát. — Nézz meg engem, milyen nyomoronc lettem. Gondoltad volna, hogy az egykori...

Elharapta a mondat további részét, én pedig folytattam gondolatban: Az egykori daliás sportember, akinek úgy kellett magáról levakarni a nőket, nehezen viselte, hogy lesoványodva, megroggyanva kénytelen mutatkoznia. Ebben csak az a meglepő, hogy fénykorában, bár hizlalta az önbizalmát, nem élt a lehetőséggel, mindig a felesége uralta az érzéseit. Nem sok ilyen házasság van, de van! — A feleséged? Ő hogy van?  — tértem át gyorsan más témára, nehogy az önsajnálat eluralkodjon rajta.

— Ne is kérdezd! Az ő állapota rosszabb, mint az enyém. Porckorongsérve van, még a kézilabdázásnál szerezte be. Már kétszer műtötték, harmadszorra nem lehet. Időnként a lakásból sem tud kimozdulni, mint például most sem. Én vásárolok, pedig a cipekedés...

— Betegállományban van?

— Á, dehogy! Tizenöt év óta nem dolgozik. A rendszerváltozás után elküldték, aztán nem tudott elhelyezkedni. Beteges ember nem kellett senkinek.

— Te pedig le vagy százalékolva, gondolom.

— Voltam — keményedett meg Péter tekintette. — Hogy az Isten rogyassza rájuk az eget, arra a bandára — mutatott állával egy irányba. — Fogalmam sincs, mi lesz velünk, az új rendelkezés szerint annyi pénzt sem kapunk, hogy mire a gyógyszereket kiváltjuk, élelemre elég legyen. — Kissé szégyenkezve, mégis őszinte, nyílt tekintettel nézett az arcomba. Na, ez volt ő mindig. — Neked bevallom, a jelenlegi helyzetért mi is hibásak vagyunk.

— Valóban? — tettem fel, suta kérdésemet. Egy pillanatra olyasmire gondoltam, talán ők betegítették meg, készakarva magukat.

            A távolba meredve, mintha a múltat akarná megidézni, folytatta: — Milyen ostoba tud lenni az ember fiatal korában. Nem állítom, hogy lubickoltunk a jóllétben… Szóval, ha akkor gondolunk arra, hogy eljön egyszer az idős kor, ha nem is sokat, félre rak annyit, hogy ne zuhanjon a szegénység küszöbéig. Feleségem, és én is a legjobb cuccokban jártunk, az olcsóbbra rá se néztünk. Amit nem lehetett megkapni Magyarországon, megvettük nyugaton,

feketén vett valutával. Tetszelegtünk magunknak, hogy irigyeltek minket.

            Nem tudtam, mit válaszolni rá, noha a fejemben már beszéd közben megszületett. Ha fiatal korban olyan bölcsek lennénk, mint idős korban, akkor nem lennénk fiatalok.

 

Nem vagyok az a személy, aki mások bajából igyekszik kihátrálni, de soknak találtam végighallgatni Péter további, jogos panaszait. Talán nem megvetendő, de a komfort érzetemet sem akartam tovább rongálni. — Jézusom, elfelejtettem, hogy sietnem kell, mer nem lesz ebéd — kaptam a fejemhez és elköszöntem.

 

            A sors kiszámíthatatlan akaratából, még azon a napon összetalálkoztam egy közös ismerőssel, Nórával. — Az üzletből láttam, amint Péterrel beszélgetsz — kezdte, rögtön a kölcsönös üdvözlés után. — Gondolom, játszotta az áldozati bárányt. Nem győz panaszkodni.

— Van neki, miről — válaszoltam kurtán, és arra hivatkozva, hogy várnak rám, menni akartam tovább, mert Nóra hangja olyan furcsán csenget, amiből ki lehetett érezni a rosszindulatot. Erre nem akartam partner lenni, az üres fecsegéseket is mindig feleslegesnek tartottam.

— Na, ne rohanj már! — szólt rám, szinte követelőzően, és én tudtam, ha nem akarok haragot vele, meg kell hallgatnom.

            Megadtam magam, és kíváncsiság nélkül néztem rá.

— Megérdemlik a sorsukat, pláne Péter! — folytatta zavartalanul Nóra. — Emlékszel, hogy fenn hordták az orrukat, míg jól ment nekik?

            Az indulat kezdett fészkelődni bennem, de uralkodtam magamon. — Talán nem tartozott Péter a jámbor emberek közé, azonban elmondhatja magáról, a kemény sporttal tett is valamit az asztalra, amiért keményen megdolgozott. — vágtam rá, kicsit élesen. — Az mellett egy csomó hasznos újítást nyújtott be, amiért nem kapott semmit, mert a szakmájához tartozott.

            Nóra gúnyos méltósággal húzta ki magát. — Az én férjem élmunkás volt volt, az pedig felért a sport győzelemmel. Tudod háromszor nyerte el a „Kiváló Dolgozó” címet? Háromszor.

            Kezdett rossz irányba menni a beszélgetés. Itt kell abbahagyni! — szólalt meg az okosabb énem. Bármennyire elégedetlen voltam az elmúlt évek politikai csatározással, az elvtelen sárdobálózással, majdnem kibuggyant belőlem az őszinteség. Például, hogy annakidején milyen véleményt váltottak ki belőlem a kádár-rezsim élmunkásai. Ezt a fonalat nem akartam tovább gombolyítani, ismét a sürgős munkámra hivatkozva, gyorsan elköszöntem.

 

Bármennyire kímélem magam, a frusztráltságtól, elég bekapcsolnom a tévét, és figyelni a napi kül-és belpolitikát, máris készenléti állapotba kerülök. A mai korban, a mai ember életéhez nem csak a kényelem; a mosógép, tévé, mikró sütő (hogy csak a legfontosabbakat említsem) tartozik, hanem a politika is. Benne élünk, bőrünkön keresztül érezzük hatásait. Persze, ha jól átgondolom a világtörténelem idővonalát, kijelenthetem, ugyan az történik, mint i.e. a negyedik évezredben, amikor a népesedés és a fejlődés során elkezdődött az államosodás; elsőként Mezopotámiában. Egy állammá vonták össze a városállamokat, és szükségképpen megalakult a közigazgatás. Itt már megváltozott minden, ha már létezett állam és közigazgatás, abból már szükségképpen következett az is, hogy államfőre is szükség volt. Na, itt Elkezdődtek a pártszakadások, az ármánykodás, vetélkedés: ki gyakorolja a hatalmat. A tülekedésben hullottak a fejek, patakokban folyt a vér, pedig a rendszerszerű, demokratikus pártpolitikát sem is ismerték.

 

Ilyen és hasonló elmés gondolatok váltogatták egymást a fejemben palacsintasütés közben, s éppen az utolsó adagot fordítottam tányérra, amikor csengett a kaputelefon. A tizenhét éves, fiú unokám jött. Rögtön észrevettem, mekkorát csillan a szeme, amikor megcsapta az orrát az illatozó palacsinta. Sóvárgó tekintettel meredt rá.

— Mivel töltsem meg; túróval, kakaóval, dióval, mákkal, csoki krémmel? – kérdeztem.

Széles vigyorral jött a válasz: — Legjobban szeretem a túrósat, kakaósat, diósat, mákosat, csoki krémeset, kivéve a lekvárost.

— Mondtam én lekvárt? — évődtem.

— Nem, drága mamikám, csak nem akartalak kitenni felesleges mozdulatoknak. Öt-hat darabnál többet nem kérek. Na, oké, lehet hét is — tette hozzá.

— Mi újság a tanulás körül?

— Megyeget.

— Mi az, hogy megyeget? — csattant a hangom, ami rosszallást fejezett ki.

— Ezt csak azért mondtam, mert a héten beszedtem nyelvtanból egy hármast, ezért, hogy anyut kiengeszteljem, ma írtam egy ötös matekdolgozatot.

— Mi bajod a nyelvtannal? — néztem unokámra közömbös arccal, mint aki ezt a tantárgyat elhanyagolhatónak tartja. Nem akartam, hogy úgy érezze, kérdőre vonom, még ha szándékom szerint az a célom.

— Mi bajom? Lényegében semmi. Egyszerűen a matekon, fizikán, angolon kívül más tantárgy nem létezik számomra. A németet is muszájból tanulom. A történelem hobbiból foglalkoztat.

— Hát, igen, a muszáj az nagyúr, jól jár, aki nem veszi félvállról — jegyeztem meg csendesen. Hősiesen visszafogtam magam, hogy ne szórjam unokám fejére az összes bölcsességemet. Visszagondoltam a saját fiatalságomra, mennyire untam, ha lyukat beszéltek a hasamba, és hagytam elmenni a fülem mellett. Valójában hatásosabbnak tartom, ha módszeresen adagolom a kincset érő tanácsaimat. Gyorsan témát változtattam, tudtam, miről szeret szívesen cseverészni az unokám, meg készültem is belőle. — Mit szólsz, hogy a Forma 1-en Vettel futott be elsőnek?

— Sajnos — jött a válasz lemondó fintorral.

— Ha ő volt a legjobb?

— Csak a szerencséje, nem több. Hamiltonnak állt a zászló, csak a box utca után elhagyta a szerencséje, és a néhány másodperc hátrányát nem tudta ledolgozni. Hamilton legalább két klasszissal jobb Vettel-nél. Sőt, még Alunso-nál is

           

Még mielőtt azt hinné a nyájas olvasó, hogy élek-halok a Forma-1 versenyekért, gyorsan megmondom, hogy erről szó sincs. Kizárólag az unokám kedvéért nézem, az elejét, a közepét és a végét. Ennyi tájékozottság elég, hogy hozzá tudjak szólni. Olyan egy órai beszélgetést folytattunk még, kicseréltük a világnézeteinket, megvitattunk egy-egy kérdést, aztán elköszönt az unokám.

 

A nyugdíjasságnak az egyetlen előnye: kedvük szerint élhetnek, oszthatják be idejüket. Na jó, nem egészen így van, de nagyjából, igen. Engem az tesz boldoggá, ha az unokáim (sajnos, ahogy nőne, egyre ritkábban) ott pörögnek körülöttem. Néhány évvel ezelőtt együtt hasaltam velük a szőnyegen, és üveggolyóztunk. Nagy kellettje van a számítógépemnek, alig tudok igazságot tenni, mikor, melyik üljön oda. Igazándiból nem haragszom az egymással vívott civakodásukért, az én gyerekkoromban sem volt másképp. Így kerek a világ.

Szabadidőmet általában olvasással, írással és a számítógép mellett töltöm: építem, frissítem a honlapjaimat, vagy szörfözök az interneten. Szeretek fórumozni is, és néha benézek a facebook-ba. Itt megtekintem az érdekes feltöltéseket, lájkolok néhányat, és ezzel be is fejezem.

Megvallom, életem részévé vált a számítógép is, nem hagy unatkozni, ha meghibásodik, az utolsó filléremet képes vagyok feláldozni a javítására. Az nem baj, ha nem érek rá oda ülni, de a tudat, hogy akkor tehetem, amikor akarom, megnyugtat. Az internet hasznosságát semmilyen más hírforrással nem lehet összemérni. Ehhez csak annyi szükséges, hogy a megfelelő kulcsszót bepötyögtessük a böngészőbe. Az özvegy vagy társtalan emberek, akár társpótlónak is kinevezhetik a „csetelést”, pedig csak egy virtuális kapcsolat. Viszont a családomat, az unokáimat nem helyettesíti. Őket semmi sem helyettesíti. Szóval éppen egy fontos emailt írtam, amikor a gépem gondolt egyet, és megadta magát.

 

Nem tudom, mások, hogy élik meg az ilyen helyzeteket, én kétségbeesetten bámultam az üres monitorra, mint aki, valami bűnt követtem el, és most vezekel érte. Nekiestem a gépnek, próbáltam újra bekapcsolni, húzogattam ki-be a zsinórokat, mindhiába. Lassan szűrődött be az agyamba a felismerés, ennek lőttek, mint a fontos email elküldésnek is, és lőttek mindennek, ami a számítógéphez fűződött. Szokatlan módon reagáltam, a nem várt csapásra, teljesen kivetkőzve magamból szidalmazni kezdtem a gépet: — Te mocsok, te piszok, te szemétláda, mi az ördög bújt beléd? Megérdemlem ezt tőled, amikor évek óta hűségesen koptatlak?

 

Olyan hangosa öntöttem ki magamból a dühömet, hogy a lányom, aki éppen hazaérkezett, elhűlve hallgatta Először a tévére nézett, ami nem volt bekapcsolva, aztán rám. Amikor meglátta a vörös fejemet, és a szikrákat szóró szemem, ijedten kérdezte: — Mitől indultál így be, anyuci?

— Ez a mocsok — mutattam indulatosan a gépre — felmondta a szolgálatot, nem akar dolgozni, és éppen most — tettem hozzá, elborult tekintettel, jóllehet az éppen most kijelentésemet a sovány pénztárcámra értettem. Persze a haszontalan kiadások máskor is megterhelést jelentettek.

A lányom, aki mindig kész volt együtt érezni velem, szánakozva nézett rám és megvetően a számítógépre. Részvéttel jelentette ki: — Nincs mit tenni, szerelőt kell hívni.

— Megtennéd?

— Jaj, most nem, el kell mennem. Legfeljebb, ha hazajöttem. Használd addig az enyémet.

— Oke, csak menj! — bólintottam jól látható sértődöttséggel, de a lányom úgy tett, mint aki nem veszi észre, kézbe kapta a táskáját és elviharzott.

            Használjam az övét, dünnyögtem. Aztán egyebet sem hallok, mint elállítottam, és nem találja a játékát. Magamra hagyottan fogtam a telefont, hogy felhívjam az egyetlen ismerős szerelőt, aki hajlandó lakásra jönni.

— Rendben, asszonyom, melyik időpont felelne meg? — kérdezte, s mielőtt sorolta volna, az időpontokat, gyorsan rá vágtam — Tegnap.

            A szerelő néhány pillanatig nem kaphatott levegőt, mert nem azonnal válaszolt: — Sajnos nagyon sok a hívásom, legfeljebb, ha minden terv szerint megy, holnapután délelőtt.

Nem hittem a fülemnek — Holnapután...? — kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallotta.

— Igen, jól tetszett hallani.

            Ez nem történhet meg velem, méltatlankodtam, de csak magamban, mint akinek a villanyórája döglött be, és sötétségre lett kárhoztatva. Könyörgőre fogtam. — Tényleg nem akarok erőszakoskodni, de nem lehetne, még ma jönni. Nagyon fontos számomra fűztem hozzá a nyomaték kedvéért, de azt már nem, hogy meghálálnám. Nem tettem hozzá, mert így is rohadt sokat elkérnek, a nyugdíjhoz pedig nem számolják hozzá az ilyen kiadásokat. Sőt, még azt sem, amit kötelező lenne. Magam elé tettem a telefonkönyvet, amibe bejegyeztem néhány számítógép és egyéb szerelő telefonszámát, ha szükség lesz rá, kéznél legyen. Az első hívásnál, egy udvariasan csengő, szerintem egy középkorú, férfihang jelentkezett. Miután közöltem, hogy elromlott a számítógépem, rögtön kérdéssel válaszolt:

— Mi a baja?

— Ez az, amit nem tudok.

            Hümmögés.

            Türelmesen folytattam: — Munka közben megszakadt köztem és a gép közötti kapcsolat. Mikor pedig újra bekapcsoltam, semmit nem csinált.

— Na, ezzel kellett volna kezdeni, hogy nem kapcsol be. Itt már hardver hiba lehet.

— Elnézést a tudatlanságom miatt, de én ezt nem tudhattam...

— Nem is kell, tudnia, asszonyom — igazított helyre a férfihang. — Hogy ne lopjuk tovább egymás idejét, mert ugye az idő pénz, szíveskedjék este hatig elhozni a számítógépet. Na, ez az, ami nem tetszett. A lányom ugyan elviszi a gépet, de a taxi oda-vissza sem két fillér.

            Egy csomó keletkezett a gyomromba, de azért próbálkoztam olyasmit kérni, amire máris tudtam a választ. Ha megkérném, hogy kivételesen nálam...

— Nem, asszonyom, nincs kivétel, csak itt a műhelyemben javítok — vágta rá a fickó olyan határozott, kemény hangon, hogy nyögni sem tudtam. Fordulj fel! — küldtem a jó kívánságomat hangosan feléje, amikor letettem a telefont.

            Hiába reménykedtem, nem kegyelmezett, se a második, se a harmadik szerelő sem. Várjatok csak, jön még a kutyára dér, prüszköltem. Eleinte a tévével is hasonló volt a helyzet, a szerelőhöz kellett cipelni. A számítógéppel sem lesz másképp, és versenyezhetnek a megrendelők kegyeiért. Egy ismerősömtől hallottam, hogy a sógora, hogy vágja meg a kezdő számítógépeseket. Sok esetben, csak el van állítva a gép, és néhány perces szoftver visszaállításra annyit kér, mint aki órákat dolgozott rajta. Ha pedig kevés a kuncsaft, újra telepít, ha kell, ha nem. Ki tudja ellenőrizni, mit csinál a saját műhelyében?

 

Beleroskadtam a fotelba, és csüggedten engedtem búnak a fejem, annyira sajnáltam magam, hogy csaknem sírva fakadtam. Váratlanul megszólalt a kaputelefon. Öröm az ürümben, egy Kanadában élő, gyerekkori pajtásom kért bebocsátást. Minden évben meglátogat néhány órára, ha Magyarországra jön. Mindkettőnkben a gyermekkor idéződik fel, ha együtt vagyunk, és szóbahozunk egy, s mást.

— Nem semmi ez az ország — csóválta a fejét, amikor elmeséltem, milyen helyzetbe csöppentem. — Én meg ma azon dühöngtem, háromszor annyiba kerül innen Kanadába telefonálni, mint onnan ide. — Mélyen elmerengve folytatta. — Engem nem érdekel, soha nem is érdekelt a politika, de gyakran elgondolkodom, hogy tudnak ilyen kevés jövedelemből megélni itthon az emberek, mint amennyi jövedelemből élni kénytelen a lakosság nagyobb része. Semmivel nem jobb a helyzet, mint ötvenhat után, amikor gyerekfővel disszidáltam. És észbontó ez az anarchia, ami az országban uralkodik? Akárkivel beszélek, egyebet sem  hallok, mint panaszkodást, szitkozódást.

 

            Mit is lehet erre válaszolni, szó nélkül bólogattam, közben tele gyűlölettel néztem a számítógépemre. A barátom elkapta a pillantásomat, sajnálkozó mosollyal mondta: — Nekem nincs ilyen gondom, mert nincs számítógépem. Lehet, hogy különösnek tartod, de nem hiányzik az internet sem. Ha SMS-t akarok írni, vagy nagyon kíváncsi vagyok, beülök egy kávézóba és ott fillérekért megtehetem. Amióta nyugdíjas vagyok, kocsim sincs. Pár évvel ezelőtt elromlott, azóta a garázsba szomorkodik. Magam sem gondoltam, hogy ennyire jól megleszek nélküle. A busz és a metró elvisz mindenhová, itt Magyarországon is. Sőt, kifejezetten használ az egészségemnek, amióta nem kell idegbajt kapnom a dugók miatt. Amint látom, a számítógéppel is hasonló a helyzet.

— Egyszer említetted, szándékodban áll véglegesen hazajönni. — tereltem másra a beszélgetést.

— Igen, játszadoztam a gondolattal, mivel tök egyedül élek. Itt mégis csak vannak rokonaim, az mellett a nyugdíjamból jobban meg tudnék élni.

— Akkor, mi az akadály?

— Mi is? Magyarország kifordult önmagából, és ez nagyon riasztó. Megelégszem a két hónappal, amit évek óta itt töltök. Persze majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok.

           

Amikor elment a barátom, visszazökkentem a korábbi hangulatba. Lélekben összeomolva, tanácstalanul, nagyot sóhajtva ültem le a gép elé. Magam sem tudnék számot adni, miért, újra bekapcsoltam. Nem hiszek a csodákban, de nem hittem a szememnek sem; a monitoron megjelent az ismert logó.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.