Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A VILLAMOS - NOVELLA

            Fiatal korban az emberek gondolataiknak nagyobb részét a jövője építése, álmai megvalósítása tölti be, amikor eléri a középkort, a rossz lépéseit javítgatja, és, ha van még energiája, hite, megpróbál még többet kihozni abból, amiben sikert ért el. Amikor pedig túllépte a középkor határát, a jövőt építő gondolatok háttérbe szorulnak és helyébe lép az életszínvonal megtartása, és a múlt idézgetése. Minél több (kedves) élményt gyűjtött be valaki magának, minél nyitottabb volt a körülötte zajló világ eseményeire, főleg a szeretett családjával szemben, annál színesebbek, gazdagabbak a visszaidézés képsorai. Ez egy régebbi történet, de akár napjainkban is igaz lehetne.

 

A villamos

           

            Még a rendszerváltás előtt, valamelyik évben, Budapestre utaztam, meglátogatni az anyukámat, aki a XVIII kerületben, Pestlőrincen lakott. A Szent István korháznál vártam a villamosra, s mivel még nem jött el a csúcsforgalom ideje, negyedóránként közlekedtek a járatok. Kellemesen melegen sütött a nap, így a várakozás sem zavart. Leültem egy padra, elővettem a magammal hozott Képes Újságot, hogy legalább a képeket nézegessem, és a nagybetűs címeket elolvassam.

            Nálam az újságolvasás úgy megy; először szemelgetek, majd a legérdekesebbnek tartott vastag betűs címeket elolvasom, megfejtem a rejtvényt, aztán sorra veszek, minden érdekesebb cikket, utoljára pedig a maradékot is mind elolvasom. A mai napig is kedvenc újságom a Képes Újság, bár szomorúan tapasztalom, hogy elkezdett bulvárosodni. Úgy vagyok ezzel, ha a sztárok életére vagyok kíváncsi, megveszem a Kiskegyedet, de az én újságomat ne tűzdeljék tele olyasmivel, ami csak harmadsorban érdekel.

            Nos, miután kinéztem magamnak egy üres padot, kényelembe helyeztem magam rajta, kinyitottam az újságot, de olvasásra nem került sor. Egy hatvan év körüli néni (persze lehetett ötven is, vagy akár hetven is) csoszogott a padom felé. Csoszogót? Nem, inkább bukdácsolt, mert egy kitömött zsíros, szutykos rongyszatyrot cipelt, ami fél oldalra húzta. A ruházata? A kötött kardigánon látszott, aki kötötte, két számmal nagyobb lehetett a térfogata, alatta gyűrött, nagymintás flanel ruha. Amikor egészen odaért, vélhetőleg le akart ülni, mert előrehajolt és kitapogatta a pad szélét.

            Nem örültem a padtársnak, de megesett rajta a szíven, és máris nyúltam felé, hogy segítsek neki. Még így is majdnem a pad mellett landolt. Na, ezzel részemről, befejezettnek tartottam a segítő akciómat, azonban a néni, nem! Szükségét érezte, hogy megköszönje segítségemet, és megköszönés címén hálálkodni kezdett,

meglepően kellemes, sőt választékos hangon.

— Áldja meg az Isten, kedvesem — nézett az ég felé —, mégis csak akadnak, a mostani világban is jó emberek, akik segítenek az elesetteknek. Még az ilyen szerencsétlen idős embernek is, mint én vagyok. Sajnos az élet nem kegyes mindenkihez.

            Mialatt a néni beszélt, előkotort a ruha ráncai közül egy szemüveget, lassú mozdulattal az orrára helyezte, és végig mustrált. — Ráadásul egy ilyen jól öltözött hölgy, mint maga, kedvesem. Erre tényleg nem számíthat manapság az ember.

            Némán bólogattam, az ilyesmire nem lehet, mit válaszolni.

            A szemüveg lekerült a néni szeméről, és a ruhájába törölgette. Fejcsóválva magyarázkodott. — Ez csak olvasó szemüveg, másik pedig nincs. De már ez is gyenge. Közelre azért látok vele.

— Az jó — mondtam, mert bármilyen kínos volt a helyzet, nem akartam válasz nélkül hagyni. Aztán már csak hallgattam. Hallgattam azért is, mert nem akartam beindítani egy esetleges szóáradatot. Nem a néni kinézete tartott vissza, de már az újság olvasására treníroztam magam

            A néni teljesen felém fordította fejét, de csak a fejét. Nem tudom, hogyan csinálta, a nyaka és a teste merev maradt. (Otthon próbálgattam utánozni, de sikertelenül) — Nem venné ki a pogácsámat? Itt van a szatyromban, egy barna zacskóban. Annyira fáj a gerincem, hogy nehezemre esik megfordulni.

            Megvallom, nagyon viszolyogva nyúltam bele a koszos, rongyokkal kitömött szatyorba, de nem akartam megtagadni a néni kérését, közben lestem a villamos érkezését. Különben fóbiásan irtóztam a barna zacskótól, kellemetlen emlék fűződött hozzá. Még a rendszerváltás előtt egy kolleganőmet látogattam meg a kórházban, és valami finomat akartam vinni neki. A cukrászdában árultak olyan különleges, ínyenc, apró süteményfélét, 4-5 választékban, amit házilag nem szokás készíteni. Nem érdekelt a borsos ára, mindegyikből vettem tíz-tíz dekát. Majd frászt kaptam, amikor belerakták egy egykilós, gusztustalan barna zacskóba. Ez van előírva, magyarázta az elárusítónő, hozzátéve, eddig még nem reklamált senki.

— Maga is az ötvenes villamosra vár? — Kérdezte a néni, miután előhalásztam a pogácsáját.

— Igen — válaszoltam, nem is sejtve, mit forgat fejében.

— Jaj, de jó!

            Ez a felkiáltás, kezdett gyanút ébreszteni bennem. Mint aki meneküléssel akarja megoldani a problémáját, körülnéztem.

            Amikor láttam, bekanyarodik a villamost, gyorsan felálltam, hogy a megállóba menjek.

— Jön a villamos? — kérdezte a néni izgatottan, és lekapta a szemüvegét. —

Segítsem már felállni aranyoskám, mert nem érem el a villamost — nézett rám, fátyolos, vizenyős kék szemével könyörgően. Akkor jutott el a tudatomig, hogy nem a menésével, a látásával van baj.

            Mit tehettem? Visszaléptem, felsegítettem és újra indulni akartam. Ekkor a néni, határozott elszántsággal belém karolt, de olyan erősen fonta karját a karomba, amelyből rögtön kikövetkeztettem, velem együtt akar felszállni a villamosra. Megadtam magam az elkerülhetetlennek.

            Mit ne mondjak, jól mutattunk mi ketten. Én, viszonylag jólöltözötten, divatos cuccban (előző nap vettem egy mutatós táskát), a néni, agyon nyűt ruhában, vasalót talán nem is látott, félig leszakadt zsebekkel és zsíros, koszos szatyorral. A járókelők kandi tekintete sorba megakadt rajtunk.

            Annyira kezdett tetszeni a dolog, hogy elfelejtettem mérgelődni. Na és, kinek, mi köze hozzá? — intéztem el fölényesen magamban a kérdést. Aztán már kezdtem rájátszani a fura helyzetre.

            A villamos lépcsőjéhez értünk, a néni még szorosabban kapaszkodott belém, én pedig mosolyogva, biztatóan néztem rá. Kipécéztem egy nagyon jól öltözött, középkorú férfit és így szóltam: — Uram, segítene a hölgynek felvinni a szatyrát? Sajnos, azt már nem tudom átvenni. — Azt hittem, a férfi figyelemre sem méltat, de nem! Még csak nem is csodálkozott a kérésemen, készségesen kivette a néni kezéből a szatyrot, és előttünk felvitte. Ilyenekre mondja az angol: igazi gentleman. Ráadásul jó humorérzékkel lehetett megáldva, mert egy puccosan kiöltözött, vastagon vakolt arcú nő mellé tette le az üres ülésre, jóllehet volt üres hely bőven. Na, itt már véget ért a küldetésem, gondoltam, és valamivel hátrább leültem én is.

            A következő megállónál felszállt két női ellenőr, és kezdték végezni a dolgukat. Amikor az egyik látta, hogy a néni nem reagál a jelenlétére, keményen, szinte durván, rászólt: — Kérem az érvényes menetjegyet, vagy az igazolványt! — Erre a néni beletúrt a szatyrába a rongyok közé. Turkált, turkált, de hiába. — Itt kell lenni a neszesszeremnek, abban van az igazolványom — motyogta kétségbeesetten.

            Az ellenőrnőnek, már megkérgesedett a szíve, némi gúnnyal a hangjában szólt rá a nénire: — Nem fogja megtalálni, én tudom! Ismerem az ilyeneket, feleslegesen húzza az időt, nénike. Kérem a személyigazolványát, leszállunk és felveszem az adatait. Sajnos a lógásért büntetés jár.

            Újra kezdődött a turkálás. Most már a rongyos ruhadarabok is szanaszét hullottak. Én persze majdnem biztosan tudtam, a néni nem hazudik, csak nagyon szerencsétlen. Az ellenőrnél felment a pumpa, egyben nálam is.  Már nyitotta a száját, amikor oda szóltam: — Jogában áll addig keresni, míg meg nem találja. Hogy lehet ennyire kíméletlen?

— Maga hisz neki? — kérdezte csodálkozva.

            Erre olyasmi történt, amire végképp nem számítottam, és az emberekről alkotott véleményem fenekestől felborította. A jól öltözött úr odalépett, s szigorú határozottsággal szólt rá az ellenőrnőre. — Mennyi az a büntetés? Én kifizetem a hölgy helyett — mondta, megnyomva a hölgy szót —, ha már egyszer betű szerint veszi a szabályzatot. Ezzel szemben, ha megkérhetem, hagyja őt békén!

— Csak a kötelességem teljesítem — mentegetőzött az ellenőr és sértett önérzettel elkullogott.

            A villamos zakatolása ellenére is hallani lehetett a közelben ülők megkönnyebbült sóhaját.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.